From Morgoth To Sauron

28. Szívesség

Morogva érek vissza Angbandba, az összes ork és balrog meglepetésére, akik hozzám se mernek szólni, de nem is foglalkozom velük. Egyenesen a palota legmagasabb pontjára megyek és felnézek az égre. Most Maironról van szó, érte bármit megteszek, ha kell Erut is segítségül hívom és most ez a helyzet.

- Eru! Ha hallasz, jelenj meg nekem! - Kiáltom el magam, majd várok, csak hogy percek múlva megjelenjen a halvány fehér fény, amiből előlép apám.

- Mit szeretnél fiam és hol van Mairon? Éppen lepihentem egy kicsit. Mi történt? - Pislog rám meglepetten, mikor észreveszi morcos arcomat.

- Az én drága testvéreim kitalálták, hogy addig náluk kell maradnia, amíg meg nem kapják a szilmarilokat! - Fonom össze magam előtt a karjaimat.

- De azt Finwë nektek adta! - Pislog nagyokat a férfi előttem.

- Én tudom, de azok nem akarják felfogni. Úgyhogy a segítséged kell! Meg kell csinálni a kavicsok pontos másolatát. Így nem szegem meg az ígéretem, amit a királynak tettem és a többiek is lenyugszanak! Segíts nekem, Eru! Vissza akarom kapni Mairont! - Engedem le a kezeim és a fejem is lehajtom. Másodpercekig csak állunk így, mikor is a fejemre teszi a kezét.

- Kezdjünk neki! - Biccent egyet, ahogy elmegy mellettem egyenesen be a palotába. Sokáig eltartott, mire készen lettünk a másolatokkal, én pedig azonnal el is indultam velük vissza Valinorba. Jelenleg az se zavarna, ha a bámulósok bejutnának Angbandba, csak az fontos, hogy visszakaphassam a szerelmemet.

Mairon POV

Felhúzott lábakkal és kisírt szemekkel ülök az ágyon. Nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt hittem jobban fogom bírni, hogy nincs mellettem, de ez borzalmas. Nem tudom meddig fogom még bírni. Ráadásul a helyiek se segítenek, folyton csak ki akarnak innen rángatni. Megint kopognak az ajtómon, én pedig megint figyelmen kívül akarom hagyni, a túloldalon állót, de nem hagyja, hogy ezt megtegyem, ugyanis olyat mond, amit jelen helyzetben nagyon nem kellett volna.

- Mairon! Gyere már ki! - Ordítja Eonwe, én pedig megállok az ajtó előtt, de nem nyitom ki.

- Mondd ki még egyszer! - Morgok rá, szinte látom a vigyorát magam előtt.

- Direkt hagyott itt, most már biztos, hogy csak kihasznált téged! Nem is szeret! - Ökölbe szorulnak a kezeim és szinte kitépem az ajtót, majd mit sem törődve a maiával elviharzok az udvar felé. - Hova mész? - Hallom a hangját.

- Lenyugodni, mielőtt megöllek! - Vágom hozzá, szinte sírva, de nem állok meg egészen a kertek legszéléig, ahol egyszerűen térdre esek, arcomat pedig a kezeimbe temetem. - Hazudik! Csak idegesíteni akar, azt hiszi, akkor jobb lesz, ha a közelemben vannak, vagy kitombolom magam, de nem lesz jobb. Csak akkor, ha visszakapom Melkort. Vajon neki is ennyire hiányzom, mint ő nekem? - Kérdezem csak úgy magamtól, ahogy lehunyom a szemem.

- Erről biztosíthatlak! - Hallok meg egy ismerős hangot. Fel se pillantok tudom ki ő.

- Te is ki akarsz nevetni, Eru? - Kérdezem jobban lehajtva a fejemet.

- Egyáltalán nem! Csak azt akartam, hogy tudd minden rendben lesz! Visszajön érted! - Alig, hogy ezt kimondja meghallom a nevem Manwë szájából. Felkapom a fejem, de a teremtő már nincs sehol, csak a ványadtak vezére siet felém.

- Csak, hogy végre megvagy! Eonwe jól elrontotta a feladatát! Azt mondtam neki hozzon a kapuhoz, nem azt, hogy kergessen ki a kertbe! - Vesz pár mély levegőt a férfi.

- Mit szeretne tőlem? - Fordulok el a fényes ványadttól, aki fájdalmasan hasonlít a kedvesemre.

- Csak azt, hogy Melkor mindjárt itt lesz! Az embereim látták közeledni! - Erre azonnal felpattanok és érzem, ahogy elönt az izgalom.

Nem is várom meg, hogy a férfi elmondja a mondókája végét azonnal rohanni kezdek a kapu felé. Visszajön értem, tényleg visszajön értem! Eonwet megszégyenítő gyorsasággal értem el a kapukhoz, de még ott se tudok megállni, folyton egyik lábamról a másikra állok, amíg meg nem látom kedvesem, aki nem messze tőlünk ölt alakot és siet felém. Akaratlanul is elerednek a könnyeim és mikor elég közel ér szó szerint a nyakába ugrok.

- Úgy hiányoztál! - Hajtom homlokom az övére, de közben összeszorítom a szemeim, hogy ne sírjak. Megérzem a karjait a derekam körül, megint biztonságban érzem magam, itt van velem.

- Te is nekem, titta nár nin (kis lángom)! - A szívem szinte elolvad a hangjától, hát még mikor megcsókol, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha elveszett volna a talaj a lábam alól.

- Hát visszatértél bátyám! Jó téged újra látni, ahogy azt is, hogy Maironba visszaköltözik a fény. Féltem, hogy teljesen kifehéredik a haja bánatában. - Rázza meg a fejét kedvesem öccse, mire kicsit morcosan felé fordulok. Megzavarta a csókunkat, ez pedig nem nagyon tetszett.

"~ Nyugalom kedvesem! Csak jussunk egyszer haza egy hétig nem fog minket senki sem zavarni! ~" Hallom meg a világ legszebb hangját a fejemben.

"Haza akarok menni! Ez a hely egy börtön!" Nyavalygok, jobban hozzábújva kedvesemhez.

- Ti tehettek róla, hogy ilyen lett! - Mordul rá testvérére a párom. - Nesze! Itt vannak az ostoba köveitek! Legyetek velük boldogok! - Szó szerint hozzávágja a fekete zsákot a másik valához, én pedig nagyokat pislogok, ahogy próbálom felfogni a helyzetet.

Melkor POV

"Nem az eredetieket kapta meg! Mondjuk úgy, hogy vannak előnyei, ha Eru a kedvünkben akar járni!" Kuncogom, megüzenve ezt szerelmemnek, aki hangosan nevetni kezd a gondolataiban. Nem izgulok, hogy Manwë rájönne a turpisságra, Eru készítette a köveket, szerintem még Fëanor se mondaná meg, hogy nem az eredetiek.

- Tényleg elhoztad őket! - Veszi ki a köveket testvérem a zsákból, én csak morcosan biccentek egyet. - Őszinte leszek, azt hittem megpróbálsz minket átverni, de ezek eredetinek tűnnek.

- Mert azok is! Nem kellenek azok az átkozott kövek, ha miattuk elveszteném Mairont! Ő mindennél fontosabb nekem! - Szavaim igazolásaként, szorosan magamhoz húzom kedvesem és elkezdem a fejét simogatni. - Most már távozhatunk szabadon, vagy akartok még valamit? - Mordulok rá öcsémre, aki zavartan rázni kezdni a fejét.

- Nem, nincs semmi! Most már nyugodtan távozhattok! Remélem a legközelebbi ünnepségre is eljöttök. - Mosolyog ránk kedvesen.

"~ Na, arra várhatsz! Most jó ideig a közeletekbe se akarok kerülni! ~" Hallom meg, ahogy Mairon morog. Óvatosan megfogom a kezeit, majd lassan a vállam felé vezetem őket.

- Eru legyen veled testvér! Mi távoznánk is! A legközelebbi viszont látásig sok békességet! - Mondom rá se nézve fivéremre, csak a maiám nézem, aki ábrándos szemekkel néz fel rám.

"~ Menjünk haza, Melkor! ~" Könyörög a fejemben, én elmosolyodok és lassan az ajkai felé hajolok.

- Haza viszlek, melmë nin (szerelmem)! - Suttogom, mielőtt megcsókolnám és magunk köré hívnám az árnyakat, hogy visszamenjünk haza, Angbandba.