From Morgoth To Sauron

61. Sulimo lányok

- Jól értettem? Sulimo? - Guggolok le én is a lányok elé, akik félve biccentenek. - Nem bántalak titeket! - Mondom, igyekezve, hogy a hangom megnyugtató legyen, de nem tudom mennyire vagyok benne sikeres. - Kérlek, meséljétek el, hogy kerültetek ide? - Ahogy ezt kimondom intek egyet, mire a fekete árnyak nem sokkal Mairon mellett felveszik egy nagyobb heverő alakját. Kedvesem rám mosolyog, majd odatereli a gyerekeket. Mikor a lányok helyet foglalnak, én is leülök, de egy kicsit távolabb, hogy ne érezzék magukat feszélyezve.

- Mindig egyedül voltunk. - Kezd bele a fehér hajú kislány a történetük elmesélésébe.

Voriel POV

Amióta csak az eszemet tudom mindig egyedül voltunk. Mi ketten, én meg a testvérem. Egyedül ebben a hatalmas fehér palotában. Nem mehettünk ki a kertbe, nem beszélhettünk senkivel. Néha jár erre egy fehér hajú és kék szemű férfi, aki azt mondja, hogy az apánk, de sose marad tovább egy napnál, mindig olyan, mintha sietne vissza oda, ahonnan jött. Amikor még nagyon kicsik voltunk Merielnek mindig meg kellett nyugtatnia, hogy nem lesz semmi baj, hogy neki legalább fontos vagyok.

Titokban nőttünk fel, a kertekben és a palotában dolgozó maiáktól tanultunk meg beszélni, játszani, de sose hagyhattuk el ezt a helyet, mi pedig mindig arra vágytunk, hogy elmehessünk innen, a fehér falak közül, amik inkább olyanok, mint egy börtön és nem otthon, aminek a fehér hajú férfi nevezi. Néha, nagyon ritkán jön egy másik férfi is, ő sokkal öregebb a állítólagos apánknál, azt mondta, hogy ő a nagyapánk és bár nem sokat van velünk, mégis sokkal közelebbinek éreztük magunkhoz mindig is, mint az apánkat.

Ő mutatta meg nekünk a hegyeket, a folyókat, ha ő jött, kimehettünk a szabadba, repülhettünk a szél szárnyán, de ezek a napok ritkák voltak. Aztán egy nap furcsa maiák jöttek a fehér börtönünkbe. Mind a ketten kékben voltak és úgy nézték a börtönünk, mintha nem hinnének a szemüknek.

- Ez nem hiszem Pallando! Képes a saját lányait így mindenkitől elzárva nevelni! Pedig tudhatná, hogy Varda úrnő odáig van a gyerekekért. Persze nem örült volna neki, hogy nem tőle vannak, de nem hajította volna ki őket. - Nem tudtunk mást csinálni csak pislogni egymásra. Nem értettük honnan jöttek a maiák és miért beszélnek rólunk így.

- Meg kell őket szabadítanunk innen! - Mondta a másik férfi, határozottan.

- Mégis hova vihetnénk őket?! Olorin úr nem nézné szép szemmel! - Rázta meg a fejét az előbbi, én pedig izgatottan fogtam meg a testvérem kezét. Végre annyi év után esélyünk lehetne innen kijutni, amitől boldog izgalom jár át.

- Hova? Hova? - Kérdezi viccesen a másik. - Melkor úrékhoz! Már csak meg kellene őket találni! - Amikor elkezdtek minket keresni, mi elbújtunk az ágy alá.

Nem akartunk bajba kerülni. Ott vártuk mi lesz, aztán órák múlva megtaláltak minket, kedvesen mosolyogtak, mint a nagyapa és megígérték, hogy nem bántanak minket. Megvártuk, míg este lett és kiszöktünk. Szinte száguldott a vér az ereimben, mikor felültünk a lovakra és elhagytuk a palotát. Olyan gyorsan, hogy mire észbe kapok, már nem látom magunk mögött a palotát. Kalandos utazásunk volt, életünkben először láttunk hajókat és még utazhattunk is rajta.

Mikor pedig megint partra szálltunk sok furcsa teremtményt ismertünk meg. Akkora emberkéket, mint mi, akiket hobbitoknak hívnak. Alacsony szakállas bácsikat, akik törpök. Maiákra hasonlító mosolygós lényeket, a tündéket és olyan lényeket, akik ránézésre csak abban különböznek a tündéktől, hogy nem hegyes a fülük, ők az emberek. Utoljára, mikor már a negyedik nagy hegyláncon keltünk át az eddigieknél is furcsább lényekkel találkoztunk. Szegények úgy néztek ki, mintha valaki megverte volna őket.

A két maia azt mondta ők az orkok és hogy nemsokára elérjük azt a helyet, ahol biztonságban leszünk. Még sose láttam akkora tornyot, mint ez amibe, most felmentünk. Persze minél közelebb értünk a célunkhoz annál idegesebb lettem, nem tudunk semmit az itteniekről és féltem, hogy bántani fognak. Mikor végül beléptünk egy hatalmas ajtón, az izgalmamat már nem lehetett fokozni. Két lény volt a teremben, egy fura széken ültek, első pillantásra maiáknak néznek ki és meglepően boldog és meleg energiákat árasztanak.

Már éppen elengedtem volna magam, mikor észrevettek minket, a szőkével semmi baj sem volt, ő nagyon kedvesnek nézett ki, de a másik. Az pont olyan volt, mint az apánk, csak a haja meg a szeme nem egyezett, de megijedtem. Nem tudtam, hogy vajon ő-e az? Lehet, hogy a maiák egyenesen apához vittek? Ennyire rosszak voltunk, hogy büntetést kapunk? Vajon ő is fog velünk kiabálni, mint apa szokott, ha kimegyünk a palotából?

De nem ez történt a fekete hajú bácsi kedves volt és próbált nem megijeszteni minket. Szinte tudtam, hogy Meriel sem érti, hogy miért lehet ez, azonban valahonnan mélyről előtört belőlem a nyugalom, mikor a bácsi a semmiből előteremtett egy heverőt. Még sosem láttam ilyen varázslatot és ettől nagyon izgatott lettem. Így bátran kezdtem bele a mesébe.

Melkor POV

Némán hallgatom végig a kislányok beszámolóját és minden perccel egyre jobban sajnálom őket. Mikor végeznek próbálok minél bíztatóbb mosolyt mutatni nekik.

- Nem kell tőlem félnetek, sose csinálnék olyat, mint az öcsém! Itt biztonságban lesztek és azt csináltok, amit szeretnétek. A családunk részei vagytok! Ez a legkevesebb, amit tehetünk. - Szavaimra Mairon is bólogatni kezd.

- Melkor, te beszéld meg Alatarékkal a részleteket, én addig elmesélem a mi történetünk a lányoknak! - Mosolyog fel rám, én pedig biccentek egyet, majd egy apró csókot lehelek az ajkaira és a maiák felé fordulok, próbálva nem arra figyelni, mit mesél a lányoknak Mairon.

- Honnan tudtátok, hogy ott vannak? - Kérdezem a maiákat.

- Miután visszamentünk Valinorba, megint beálltunk Orome úrhoz. Hosszú ideig semmi sem történt, de aztán Orome úr elküldött, minket Manwë úrnak, mondván, hogy nem tud velünk bánni. Mikor elértük a várost, ahol az öccse él, teljes felfordulásban találtunk mindent. A helyi őrök azt mondták, hogy nem kell aggódnunk csak a szokásos negyedévenkénti összeveszés van éppen folyamatban. - Nem tudok parancsolni az arcizmaimnak, hiszen erre pislogni kezdek. Nem értem mi ez a vita.

- Kiderült, hogy Varda úrnő és Manwë úr negyedévente összeveszik, olyankor pedig az urat négy napig nem lehet látni a városban. Ezt gyanúsnak találtuk, úgyhogy mikor Manwë úr elviharzott, mi követtük. Akkor találtuk meg a palotát, ahol a lányok laktak. A cselédek azt mondták, hogy az ikrek anyja egy egyszerű maia volt, aki az után meghalt, hogy a lányok megszülettek. Valószínűleg ezért tartotta titokban őket a nagyságos úr. Mi viszont nem hagyhattuk őket ott magukban, tehát, amint alkalmunk nyílt rá, megkerestük őket és elhoztuk őket az egyetlen biztos helyre, amit ismerünk. Magukhoz. - A maia szavaira biccentek egyet.

- Köszönöm. - Válaszolok, majd a gondolataimba mélyedek.

Nem értem egyáltalán hogyan születhettek meg a lányok. A valák és a maiák nem tudnak a többi fajhoz hasonlóan reprodukálódni. Nekem is csak azért lehetnek gyerekeim, mert Eru megajándékozott a képességgel. Erre a gondolatra, kitágulnak a szemeim és érzem, hogy a haragom lassan a felszínre bugyog.

- ERU! - Kiáltom el magam, szerencsésen ráhozva a szívrohamot mindenkire, azonban én csak az ajtót nézem, ahol pár pillanat múlva megjelenik az apám az ikreimmel egyetemben.

- Hív... - Kezd bele, de mikor meglátja a lányokat benne ragad a szó. - Ők hogy kerülnek ide? Még nem kellene itt lenniük! Még nem elég nagyok! - Pislog, mire én összehúzom a szemöldököm.

- Apa! Hogy létezhetnek ezek a lányok és miért nem kellene itt lenniük? Ja és még valami, miért nem hoztad el őket, ha tudtad mit csinál velük az öcsém! Tudhattad volna, hogy mi szívesen felneveljük őket! - Teszem csípőre a kezem, ahogy a nyakát vakaró teremtő elé állok.

- Hát az úgy volt, hogy úgy gondoltam, hogy kell még egy kis idő, hogy készek legyenek! - Dadogja, de csak azt éri el, hogy morcosabban nézzek rá. - Tökéleteset, akartam, de megint nem jött össze!

- Mit csináltál már megint?! - Nyomom arcába a mutató ujjam.

- Az ikreknek százéves ajándékot! - Húzza össze magát, és még a szemeit is becsukja, én pedig csak tátogni tudok ma már sokadjára.

- Hogy mit?!