From Morgoth To Sauron

51. Gondor kürtje

Morion POV

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet Moriel? - Fogom meg a húgom vállát, ahogy egy fáról nézzük, amint a gyűrű szövetsége lefelé evez a folyón. - Nem hiszem, hogy akár ő, akár atarék (apáék) jól fogják fogadni. Moriel, az a férfi azt hiszi bámulós vagy! - Rázom meg a fejem.

- Tudom, de szeretném neki elmondani. - Hunyja le a szemét, én pedig magamhoz ölelem őt.

- Semmi baj, húgi minden ren... Az ott nem ada (apu) hollója? - Húzom össze a szemöldököm, mire húgom is dél felé néz.

- Úgy néz ki, de miért van ilyen közel? Morion, Curumo bácsihoz mennek mostanában csapatok? - Fordul felém aggódva a húgi.

- Egy igen, de annak nem erre kellene lennie, már rég Rohan környékén kellene lenniük! - Mormogom. - Ha ezek találkoznak a te Boromirodékkal a csapataink kicsinálják őket. Nem hiszem, hogy Elessar hagyni fogja, hogy nyugodtan tovább menjenek! - Nyelek egyet idegesen.

- Nem érdekel a szövetség, csak Boromirt védjük meg. Bátyó, ugye segítesz nekem? - Szorítja meg a kezem, miközben kérlelőn néz rám. Elfordítom a fejem, majd az égre emelem a tekintetem.

- Valamiért úgy érzem, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, de legyen! Segítek neked megvédeni az esetleges bajoktól a te Boromirodat. - Mosolygok testvéremre, aki csillogó szemekkel néz rám.

- Köszönöm Morion, köszönöm! - Ölel meg hirtelen, én pedig csak megsimogatom a fejét.

Az elkövetkező két nap nyugodtan telt. Ám a harmadikon beütött a baj. A húgom szeretett ember férfia megpróbálta megszerezni a félszerzettől ada (apu) gyűrűjét és mikor összeverekedtek elszakadt a csapattól és utána meg a két cserfes hobbit. Természetesen nem is ők lettek volna, ha nem találkoznak össze az éppen akkor arra haladó orkokkal. Persze Boromir azonnal támadni kezdett. A hobbitokat az orkjaink elfogták, gondolom majd Curumo bácsinál szélnek eresztik őket, ha nem majd én gondoskodom róla, hogy megtegyék. A férfi viszont még mindig harcol, mikor az egyik fiatal ork, megjelenik egy hatalmas fekete íjjal.

- Morgul nyilak! - Tágulnak ki a szemeim, mikor meglátom a fekete nyilakat, de mozdulni sincs időm, mielőtt lő. Látom, ahogy Moriel elugrik mellőlem.

- Te meg én - ismertük e földet:
Egyszer jártunk arra,
Régmúlt napokban, még mint két gyermek:
Egy szőke s egy barna.
Tűzfényes ábránd csapásán,
Tél hideg havában,
Vagy álmos nyáréjen történt
Kékszövésű alkonyórán,
Korán a kiságyban,
Hogy álomba merültünk te meg én,
Ott akadtunk össze,
Hajad sötét ingecskéd fehérén,
S enyém kócos-szöszke? - Eltátom a számat mikor a húgi énekelni kezd varázsol és majdnem elordítom magam, mikor a hátába áll a nyíl, mégis az első versszak után átveszem és a másodikat már én éneklem el.

- Kóboroltunk kéz a kézben,
Lábnyomunk arany fövényen,
Gyűjtöttünk gyöngyöt vödörbe,
Míg fák közt körbe-körbe
Dalolt a csalogány.
Ástunk ezüst lapáttal,
S szikrát tengerecskék ágyán,
Majd zöldellő mezőn által
Kígyózó ösvényt kergettünk,
Mit régóta meg nem leltünk
Suttogó sudár fák ölén. - Mikor befejezem, megint ő énekel.

- Sem nap, sem éj lég merengett,
Örök-est lágy fényolvadéka,
Midőn a Tűnt Játék Hajléka
Távol földerengett.
Új volt időtlen ideje,
Aranyló zsúp a teteje,
Kukucskáló rács tarkítja
Tenger felé nézve,
Körötte gyermek-terveink,
Százszorszép és nefelejcs ring,
Fehér mustár, kerti zsázsa,
És retek ebédre.
Ím, körös-körül mint lángözön
Csupa kedves virág köszön,
Csillagfürt és mályvarózsa
Egy fa körül körbe,
S a kert sereglettel telve
S mindnek megvan a kis nyelve:
Nem értjük, én meg te. - Az ork íjász észre se veszi, hogy ott van, csak kilövi a második nyilat is.