From Morgoth To Sauron

88. Boldogan éltek, amíg...

Látom az arcokból, hogy a legtöbben nem értik miért furcsa a két lány léte, azonban öcsém arca elárulja, hogy nagyon is tudja kik állnak előtte. Testvérem lassan feláll talán nem is mozdulnék, ha nem ismerném annyira, hogy tudom mit jelent az a tekintet, amivel néz. Gondolkodás nélkül állok be a lányok elé.

- Fiúk, vigyázzatok rájuk! - Adom ki a parancsot, mire az ikrek azonnal közre fogják a lányokat és égő tekintetekkel néznek a valák vezérére. - Te meg ne hidd, hogy hagyni fogom, hogy bántsd őket! Nem ártottak senkinek! - Manwë arca kipirul a dühtől, ahogy a pillanat tört része alatt kerül egyenesen elém, a kisugárzása sokkal sötétebb, mint valaha, de ha ezzel meg akar ijeszteni rossz ajtón kopogtat.

- Ne mondd meg mit csináljak velük! Hozzám tartoznak! - Sziszegi összeszorított fogakkal, én csak felhúzom a szemöldököm a mondatára.

- Te még ki mered ezt mondani azok után, amit csináltál velük? - Hajolok le hozzá. - Mit meg nem adnék, hogy egy csettintéssel el lehessen tüntetni a ködöt a szemedről, de nem lehet. Volt időm az elmúlt hónapokban hallgatni téged, ahogy rólam beszélsz testvér. Gonosznak bélyegeztél, veszélyesnek a világra. Legyen elfogadom, ha ezt akarod hinni, hidd nyugodtan, de azt mondd meg nekem mikor volt, hogy én valaha is cserben hagytam a családom? Mikor volt valaha, hogy nem álltam ki a saját gyerekeim mellett? - Morgom olyan hangon, amiről magam sem tudtam, hogy ki tudok magamból préselni. Testvérem erre csak még mérgesebb lesz, de mielőtt bármit is tehetne, vagy mondhatna egy halk női hang tölti be az amúgy némán és feszülten váró termet.

- Azok a lányok, a te gyermekeid? - Felesége szavaira öcsém arcából távozik a szín, mint az élet az emberekből. - Válaszolj! - A nő hangja teljesen nyugodt és színtelen, de a tekintetében látom az érzelmek tömkelegét.

- Igen. - Hajtja le a fejét az öcsém, szinte látom, hogy várja a nő kitörését, ami azonban sose történik meg. Helyette a húgom egyszerűen elmegy mellettünk és a két kislány elé térdel. Én utána fordulok és kíváncsian figyelem. Először a fiaimra néz, akik biccentenek és elengedik a lányokat.

- Sajnálom kicsikéim! - Öleli hirtelen magához a két lányt a nő. - Oh, bár tudtam volna! Annyira sajnálom! - Az ikerlányok biztatást várva néznek rám, amit én meg is adok neki egy biccentés és egy mosoly képében.

- Megbocsájtunk! - Csicsergik egyszerre.

- Varda, én... - Kezd bele öcsém, de a nő lángoló szemekkel fordul felé, majd vissza a lányokhoz.

- Bocsássatok meg egy kicsit, van egy kis elintézni valóm apátokkal. - Az a mosoly ami a húgom arcán van még bennem is megfagyasztja a vért és de áldom a szerencsém, hogy nem én vagyok, akinek a tekintet címezve van.

- Manwë Sulimo! Mégis hogy képzelted? Két ártatlan kislányt egyedül hagyni, anyuka nélkül? Főleg, hogy te is tudod, hogy mennyire szerettem volna gyerekeket? - Itt elhallgat, majd csípőre teszi a kezét. - Te nekem ne mentegetőzz! Ismerhetnél annyira, hogy tudd, hogy amint meglátom őket azonnal a szívemhez nőnek! - Megint elhallgat, majd felhúzza az orrát.

- Persze fogd rá megint a bátyádra, mostanában másról se tudsz beszélni kedves! Talán kicsit le kellene nyugodnod, lassan olyan paranoiás leszel, mint Aulë! - Hirtelen felemeli a kezét és elfordul. - Nem akarom hallani! Elég volt, majd ha képes leszel bocsánatot kérni a lányoktól beszélhetünk. - Itt hirtelen felém fordul. - Mellesleg, ha nem sértelek meg vele bátyám, te mégis hogy vagy életben? - Kérdezi komor tekintettel.

- Apának köszönhető. Visszahozott a sötétségből. Nem hagyhatta az unokáit apa nélkül és még mindig ki akart engesztelni, azért, hogy ellenem fordított titeket. - Erre a nő nagyokat pislog és apám felé fordul, aki azonnal felemeli a kezeit.