From Morgoth To Sauron

72. Izzó parázs

Mairon POV

Morionnal reggel követtük Aulë maiáját. Persze a vala azonnal vigyorogva csapott le ránk, amin már meg se lepődtem, tipikusan ő. Én már nem is foglalkoztam vele, nekem volt időm megszokni az ilyen kitöréseit, ez annak a hátránya, ha valaki a vala kedvence, viszont a fiamnak nem ment ez olyan egyszerűen, s csak akkor tudott lenyugodni, mikor a vala kiadta a feladatunkat és egy ideig magunkra hagyott. Még szerencse, hogy nem rakott Moriont és engem messze egymástól, így tudtunk nap közben is beszélgetni egymással, szinte éreztem, hogy a gyereknek szüksége van erre.

Régen volt már, hogy ennyi ideig lehettünk kettesben a műhelyben. Változnak az idők, ő már igazi nagyfiú, így lehet, hogy most szinte teljesen egyenlőként dolgozunk a maiák között. Igaz az első napon pont a fiam mentett meg egy kínos lebukástól. Nem tehetek róla, hogy érzelgőssé váltam, mikor visszakaptam a régi helyemet. Morion úgy szólt rám, hogy fogjam vissza magam, mert elkezdett lángolni a hajam, még szerencsém, hogy senki se járt arra éppen.

A napjaink gyorsan megszokottá váltak, bár az kicsit sem tetszik, ahogy Aulë a fiam közelében lebzsel és az esetek többségében legszívesebben lenyomnám a torkán a kezemben tartott izzó vasrudat, de nem tehetem, meg kell tartanunk az álcánkat. Először kicsit furcsa volt, hogy Faramir szinte minden nap beugrik hozzánk meglátogatni Moriont, de jó nézni, ahogy ezek ketten összemelegednek. Azt hiszem ez volt az, amit Morielnél és Boromirnál hiányoltam, végignézni, ahogy megismerik egymást, így sokkal könnyebben engedem el az én kis fiamat.

Minden rendben ment egészen addig, amíg egy nap a fiatalabb Denethor fiú hamarabb nem jött, mint szokott, olyankor, mikor a kovács vala még benn volt a fiamnál. Úgy döntöttem megmentem a gyerek irháját, mert a vala biztos megnyúzza, ha észre veszi, hogy ide jár, így rátettem a kezem a vállára. Ő azonnal megfordult és csak nagyokat pislogott rám, én pedig megráztam a fejem, majd a füléhez hajoltam.

- Jobb, ha gyorsan elmész Aulë itt van! - Mondtam neki a biztonság kedvéért valériaiul, tudtam, hogy már tud annyit ezen a nyelven, hogy megértse mit mondtam.

- Egyel több ok, hogy maradjak! - Feleselt velem, mire eltávolodtam tőle és felvettem azt a hangnemet, amit a gyerekeknél használtam, mikor nem hallgattak rám.

- Menj, mielőtt én viszlek ki! - Suttogtam és szerencsére a gyerek megértette, hogy mit akarok.

- Mondja meg neki, hogy kerestem. - Hajtotta le végül a fejét és sarkon fordulva kiviharzott az épületből.

Én csak megráztam a fejem és visszafordultam a munkámhoz, utána mentem volna kicsit lenyugtatni és elbeszélgetni vele, de éppen egy olyan munkát csináltam, amit nem lehetett félbe hagyni, így azt még muszáj volt befejeznem és csak azután követtem kintre a már nem éppen ember fiút. Lehet, hogy másoknak nem tűnt még fel, de én határozottan érzem a változást rajta, ugyanolyan kötelék alakul ki köztem és közte, mint amilyen kötelékem Thuringwethillel és Draugluinnal van. Mikor kiértem a fiú éppen a bátyjával beszélt, de csak a beszélgetés egy részét hallottam.

- Igen kedvelem, de tudom hogy néz az apja rád, mikor a lánya közelében vagy. Félti Eromilt, nem lenne ez másképpen Noimorral sem. Meg különben is, ő nem így néz rám. - Hunyta le a szemét, én pedig ekkor döntöttem úgy, hogy kicsit segítek a kapcsolatuknak.

- Ebben én nem lennék ilyen biztos Ramifar! - Ijedten fordult felém, én azonban próbáltam nyugtató aurát árasztani magamból. - Ő is ugyanígy érez irántad, én már csak tudom. Én is ugyanígy néztem az anyjára. - Mondtam nem is gondolkodva a hazugságon, a sok kémkedés mellékhatása, hogy már rezzenéstelen arccal tudod előadni az álcádat. - El kell fogadnom, hogy felnőnek. - Léptem mellé és megfogtam meg a vállát.

- Én hoztalak vissza Mandosból, te is ugyanannyira a családom része vagy, mint Liweth, vagy a bátyád. Nem tudom mennyit jelent ez nektek, de örülök neki, hogy a gyerekeim titeket választottak és büszke vagyok rátok, hogy így ki tudtok tartani mellettünk. - Biccentettem egyet, majd az épület felé fordítottam a fejem, változást éreztem az energiákban. - Végre elment! - Mondtam morcosan, annak ellenére, hogy megnyugodtam, hogy vére békén hagyta a fiamat.

Nem is figyeltem a testvérek beszélgetésére, s ezután is csak közöltem Faramirral, hogy megmondom Morionnak, hogy itt van és visszamentem az épületbe. A kis akciómnak hála a kapcsolatuk tényleg elkezdett kibontakozni. Persze egyikük se mondott senkinek semmit, de nem vagyok vak észre veszem a különbséget. Így nem is lepődök meg, hogy Morion sokkal rosszabbul bírja Aulë közeledését. Ma is egy ilyen hevesebb napja volt, amikor muszáj volt rászólnom, hogy nyugodjon le.

"Morion! Kontrolláld magad, ha túl ideges vagy az eredeti alakod át fog ütni az álcán!" Üzenem neki gondolatban, mikor pedig látom, hogy ez nem használ dúdolni kezdem azt a dallamot, ami kicsinek mindig megnyugtatta mindannyiukat. Csak halványan elmosolyodok, mikor meghallom, hogy a fiú hangosan is elkezdi dúdolni a dalt, egészen addig, amíg a vala meg nem jelenik és nem vonja kérdőre.

- Honnan ismered ezt a dalt?

- Ada (apu) tanította. - Hallom Morion válaszát.

- Amorin? - Kérdez vissza a vala. - Tudod egy régi ismerősöm, aki nagyon közel állt hozzám mindig ezt a dalt dúdolta munka közben. - Érzem, hogy a fiam ideges lesz a megjegyzéstől, így megint megszólalok a fejében.

"Morion! Semmi baj, az már a múlt."

- Az áruló maiára gondol igaz? - Szólal meg végül a fiam.

- Igen. - Szinte hallom a nosztalgiát a hangjában. - Mairon akkoriban még a legrendesebb maia volt, akit valaha a hátán hordott Arda. Aztán megjött Morgoth és mindent elrontott. - Ekkor már tudom, hogy Morion nem fog tudni lenyugodni.

- Az életben valóban vannak szörnyű dolgok Aulë úr! Uram, nem érzem jól magam. Lehetne, hogy egy kis pihenőt kapjak? - Menekülni akar, hallom a hangjában.

- Természetesen pihenj amennyit kell! Ha úgy érzed, nem kell visszajönnöd ma. Pihend ki magad. - Válaszol a vala, én pedig meghallom a fiam szavát a fejemben

"~ Este találkozunk ada (apu)! Megkeresem Faramirt! ~ "

"Vigyázz a fiúra Morion. Nehogy meglássanak a valák együtt!" Tanácsolom, visszafordulva a munkámhoz. Viszont most én sem úszom meg, hogy a kovács vala figyelmébe kerüljek.

- Honnan ismered azt a dalt Amorin? - Kérdezi, én pedig leteszem a felszerelésem és a kezemet megtörölve fordulok hozzá.

- Mikor a maiától tanultam, mindig ezt dúdolta, csak úgy rám ragadt. - Mondom nemes egyszerűséggel, de a csillogás a vala szemében kicsit sem tetszik.

- Talán mesélhetnél nekem róla! - Mondja, én pedig elfordulok tőle.

- Sajnálom uram, nem lehet megátkozott minket. - Hazudom könnyedén, majd visszatérek a munkámhoz. Hallom, ahogy a vala távozik és szépen lassan lenyugszom, megint belemerülve a munkámba, egészen addig, amíg valaki át nem ölel hátulról, amivel egy mosolyt csal az arcomra. - Végeztél mára melmë nin (szerelmem)? - Suttogom, letéve a dolgaim és hátra nyúlva, hogy átkaroljam a nyakát.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezi a nyakamba csókolva.

- Ahogy én nem tudok elbújni előled, úgy te se tudsz elbújni előlem. - Kuncogom.

- Te végeztél? - Kérdezi, mire biccentek egyet. - Mivel mi vagyunk itt egyedül, mit szólnál, ha még egy kicsit ráfűtenénk a helyre, mielőtt visszamegyünk a szállásunkra? - Kérdezi a fülem mellett. Elég csak elmosolyodnom, hogy tudja benne vagyok a tervébe. Hát, mondjuk úgy, hogy ma mi voltunk, akik legkésőbb értek haza.