From Morgoth To Sauron

73. Mesedélután

Melkor POV

Csendben követtem öcsém maiáját, valahogy kicsit se volt kedvem ehhez az egészhez, de a gyerekeknek és Maironnak sikerül revenniük, hogy legalább egy esélyt adjaka tervnek és ne forduljak sarkon, mikor az én imádott öcsikém kitalálta, hogy a napjaim nagy részét azzal kell töltenem, hogy a közelében legyek. Az első nap még nem is volt olyan szörnyű, hiszen az újoncságomra hívatkozva nem kellett mindenhová követnem, de ez megváltozott a második naptól. Mindig is gondoltam, hogy az öcsém élete nem éppen a legizgalmasabb, de hogy ennyire unalmas legyen!

Még az is izgalmasabb, amikor az entasszonyok mesélni kezdenek, pedig mire azok befejeznek egy mondatot lemegy a nap. Az én kedves öcsém mást se csinál egész álló nap csak fel le járkál a palotában, vagy ül a trónján és néz ki a fején. Ilyenkor nekem annyi dolgom van, hogy ott ülök mellette és én is nézek ki a fejemen. Éppen ma is egy ilyen napunk volt, amikor csak némán ülünk egymás mellett, ráadásul, ha ez nem lenne elég, az öcsém még dobol is az ujjaival a széke karfáján.

- Jól emlékszem, hogy azt mesélted, hogy te és a családod innen ment el Középföldére? - A hirtelen kérkésre felkapom a fejem.

- Igen uram! - Mondom végül, ahogy megint rátámasztom az állam a kezemre.

- Miért mentetek el? - Kérdezi, mire elgondolkodom.

- Ez egy hosszú történet. - Válaszolom, de csak nem hagyja annyiban.

- Van időnk. - Jegyzi meg teljesen nyugodtan, sőt még egy kézmozdulattal körbemutat körülöttünk. - Meséld el a történetetek! - Néz rám kíváncsian.

- Minden az apámmal kezdődött, akkor még anyám is élt, ők mentek el először, még azelőtt, hogy Feanor fiai elindultak volna, elhagytak minket, anyám nagyon beteg volt ezért gyógymódot kerestek neki. Én és a testvéreim itt maradtunk, imádtuk ezt a helyet és a királyi udvart. Egy ideig minden rendben volt, mind boldogan éltünk, de aztán egy nap minden megváltozott. A testvérek elindultak az áruló vala után, mi pedig velük mentünk. Akkor kezdtünk el veszekedni, először csak kisebb dolgokon, hogy ki hogyan harcol, melyik herceg alatt, milyen fegyverrel. Aztán beütött a baj, egy csata után a testvéreim minden kérdés nélkül megvádoltak azzal, hogy áruló vagyok, a többiek gyorsan melléjük álltak és elzavartak a csatából.

- Mégis milyen testvér az olyan, aki kérdés nélkül elítéli a testvérét?! - Kérdezi könnyes szemmel, nekem pedig nagy önuralomra van szükségem, hogy ne vágjak pofát erre.

"Néztél te ma már tükörbe öcsém?" Kérdezem csak magamtól, majd fejem megrázva folytatom.

- Nem tudom mi vezette őket, de ami történt megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Ott hagytam a csatákat és járni kezdtem a földeket. Nem sokkal az Izzó harag csatája előtt elkaptak a hercegek csapatai, még mindig áruló voltam, így vasra vertek.

- A szívtelenek! Hogy tehettek ilyet? - Törölgeti öcsém a szemét, én pedig igyekszem visszafogni a lassan feltörő idegességemet.

- Nem tudom, de nem voltam ott sokáig. Szerencsémre volt valaki aki megszöktetett.

- Ki? - Pislog rám kíváncsian.

- Amorin. Mint később kiderült apánknak született egy újabb gyermeke. Felismert engem apánk meséiből, kiderült, hogy már azóta együtt utaztak, hogy apám átkelt Középföldére. Amorin végül kiszabadított, utána tudtam meg, hogy évekig elmentük egymás mellett Finwë király udvarában, rájöttem milyen vak voltam. Akkor változtam meg teljesen, apám minden sebesültnek segített, mivel pedig velük maradtam én is segítettem. Aztán eljött az Izzó harag csatája. Menekülnünk kellett, távolról láttuk a fekete felhőket, de megint bajba kerültünk. Amorint elfogták. Azt hittem elvesztem a családom egy tagját, de egy hét múlva legnagyobb meglepetésünkre megjelent a kis házikónk ajtajában Amorin és Moggoth. Apám azonnal befogadta, de a tanácsára megindultunk a helyeken túlra. Az úton anyám meghalt, a családunk viszont új tagokkal bővült. Mire a következő nagy csata megrázta a világot, már a legidősebb gyermekeink is köztünk volt. Továbbra is segítettük a betegeket és a sebesülteket. Bár ezzel gyakran kivívtuk sokak nem tetszését is.

- Mégis hogyan? A segítség miért lenne megvetendő? - Lepődik meg testvérem, mire megvonom a vállam.

- A legtöbben nem örültek neki, ha esetenként akár sebesült orkokkal is egy helyen kellett lenniük.

- Orkokkal? De azok szörnyek! - Tágulnak ki a szemei.

- Ugyanolyan ártatlan lények, mint mindenki. Ha valamit megtanultam az évek alatt akkor az az, hogy sose ítéljek első pillantásra. A mi családunk már csak ilyen, mindenkinek segít, gondolkodás nélkül.

- Akkor mi vezetett arra titeket, hogy eljöjjetek ide? - Vakarja meg a fejét, mire kuncogni kezdek.

- Honvágy! - Mosolyodom el. - Apám nagyon haza akart jönni, nekem is hiányzott már Valinor levegője. Hasonlóan érzett Amorin és Moggoth is. Így végül közösen eldöntöttük, hogy visszajövünk. Hosszú volt az út, főleg a tengeren. El is felejtettem mennyire fel tud fordulni a gyomrom a hajókon. Aztán partot értünk és az első, amit hallottunk az a pánikhelyzet volt. Hamar utána jártunk a dolgoknak és végül úgy döntöttünk, hogy mivel úgyis most érkeztünk, nem is találhattunk volna jobb elfoglaltságot, mint hogy segítsünk maguknak, hiszen most önöknek van erre a legnagyobb szükségük. - Próbálok meg egy mosolyt erőltetni az arcomra.

- A feleségeikkel mi lett? - Tudakolja öcsém, mire fájdalmas grimaszt húzok az arcomra.

- Meghaltak, de mindig olyan érzésem van, hogy velünk maradtak. Van, hogy beszélek is hozzá, néha Amorint is rajtakapom, hogy így tesz. Ezért is szoktuk azt mondani a gyerekeknek, hogy elmondjuk őket az amméjüknek (anyjuknak). - Kuncogom elnézve a távolba, mintha visszaemlékeznék valami régi dologra.

- Ez... Annyira sajnálom. Én el se tudnám képzelni az életem Varda nélkül.

"Szóval ezért nem mondtad el neki, hogy ikerlányaid vannak! Féltél, hogy elhagy, mi? Pedig ismerhetnéd a feleséged, a légynek se tudna ártani. Legfeljebb a bokádnak!" Forgatom meg gondolatban a szememet. Néha nagyon nem értem a testvéremet, vagy sokkal kevesebb agya van, mint hittem, vagy nagyon nem bízik meg senkiben.

- Sose lehet magunkat túltenni rajta, csak megtanulni élni vele. - Mondom végül szomorkás hangon, mire öcsém megszorítja a vállamat és megveregeti.

- Azt hiszem mára eleget meséltél. Sajnálom, hogy felszakítottam ezeket a sebeket. Nyugodtan menj haza legyél kicsit a családoddal. - Én hálásan mosolygom rá, majd felállok és elhagyom a termet, hogy végre friss levegőt szívjak.

Komolyan néha olyan állott a levegő a palotájában, pedig ő a szelek ura, vagy mi a csoda. Utam egyenesen Aulë kohói felé vezet, hogy találkozzam életem szerelmével. Mikor odaérek teljesen a munkába feletkezve találom őt, így egy szélesen mosolyogva átölelem a derekát.

- Végeztél mára melmë nin (szerelmem)? - Suttoja, letéve a dolgait és hátra nyúlva, hogy átkarolja a nyakam, amivel szélesebb mosolyt csal arcomra.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezem végül a nyakába csókolva.

- Ahogy én nem tudok elbújni előled, úgy te se tudsz elbújni előlem. - Kuncogja azon az édes hangján.

- Te végeztél? - Kérdezek vissza, mire biccent egyet. - Mivel mi vagyunk itt egyedül, mit szólnál, ha még egy kicsit ráfűtenénk a helyre, mielőtt visszamegyünk a szállásunkra? - Tudakolom a füle mellett. Elég csak elmosolyodnia, hogy tudjam benne van a tervben. Én pedig azonnal kapok az alkalmon, hogy végre kettesben lehessek vele.