From Morgoth To Sauron

33. Fényeséknél

Egy jó darabig nem kaptam választ az öcsémtől a levélre, azalatt a bámulósok megtámadtak minket és akárhogy is próbáltam rávenni Mairont, hogy ne harcoljon nem sikerült semmit sem elérnem, szegény ebben a dologban kifejezetten makacs, így hagytam, hogy a csapataink élén harcoljon. Meglepően jól irányította a csapatokat és rettenthetetlenül harcolt, olyan praktikákat bevetve, amit még sose láttam tőle.

Persze ennek ellenére folyamatosan aggódva figyeltem a falakról, közben sötétséget teremtve a csatamező fölé. Amíg a harc tartott Eru vigyázott a gyerekekre, aki mostanában gyakori látogatónk, de szerencsére az embereim nem nagyon látták, még csak az kéne, hogy meg kelljen nekik magyaráznom ki ő. A csatát megnyertük és pár értékes foglyot is szereztünk, de ezeknek a tetteknek a jelentősége, akármilyen nagyok is voltak és akármennyire is örültünk nekik mind megszűntek, mikor megjelent öcsém sasmadara, ami meghozta a hírt, hogy várnak ránk.

Így négyesben vettük nyakunkba a földeket, persze titokban és hatalmas kerülővel, óriási fekete lovaink hátán. Nem akartuk Moriont kitenni az árnyutazásnak, még túl kicsi hozzá, ezért maradtunk a lovaknál. Mellesleg így Thuringwethil is nézelődhetett kicsit a környéken. Hosszú lovaglással és gyakori pihenőkkel gazdagított út után végre elértük Valinor földjét és öcsém kastélyát. A lovainkat egyszerűen szélnek eresztettük, el lesznek itt addig, amíg vendégségben vagyunk.

- Thuring, gyere szépen atar (apa) mellett, húzd ki magad és mosolyogj! - Magyarázza a vámpírkának szerelmem, a kislány bólogatni kezd, majd szépen beáll a pózba, amit meghagyott neki kedvesem.

- Ügyes vagy! - Simogatom meg a fejét. - Ne ijedj meg, de akik benn vannak azok mind nagyon... - Elgondolkodom, hogy hogyan magyarázzam el ezt neki, de Mairon kisegít.

- Fényesek! - Mondja, ahogy megsimogatja Morion arcát.

- Igen azok. - A vámpírka bólint egyet, majd felnyújtja felém a kezét.

- Atar (apa), megfogod a kezem? - Kérdezi könyörgő szemekkel.

- Meg! - Mosolygok rá, ahogy kezembe veszem a kis kezet, majd másik kezemmel átkarolom kedvesem derekát. - Készen állsz, hogy szembe nézz megint Aulëvel? - Nézek a narancs szemekbe.

- Ennél jobban sosem leszek készen, de ha a gyerekekhez mer nyúlni bármelyikük megmutatom nekik milyen, amikor Mairon Sulimo harcol. - Néz komolyan maga elé, ahogy jobban magához húzza a fiunk.

- Ha hozzájuk mernek érni, akkor nem csak te fogod őket megtámadni! - Sötétül el a tekintetem, de rendezem a gondolataim.

- Én is megvédem a hannom (öcsém)! - Mondja magabiztosan a kislány, mire szélesen elmosolyodok.

- Bátor lány vagy Thuringwethil! - Nézek rá kedvesen, ő pedig büszkén mosolyog rám. - Na, legyünk túl a nehezén és kergessük az idegbajba a rokonaim. - Vigyorodok el, ahogy bevezetem a családomat a hatalmas kapukon, majd végig a folyosókon, hogy végül elérjük azt az ajtót, amin túl a valák csapata vár minket, nem érzek maiat odabentről. Mély levegőt veszek, mielőtt belépnénk és még mielőtt a testvéreim észrevennének hangosan megszólalok.

- Eru, legyen veletek! Megérkeztünk! - A teremben minden szem azonnal ránk szegeződik és vissza kell magam fognom, hogy ne nevessek fel hangosan a különböző reakciókon. Van, akinek tátva maradt a szája, van, aki kikerekedett szemekkel néz, van aki csak pislog ránk és végül vannak páran, akik morcosan mérnek végig minket. Érzem, ahogy Thuring rászorít a kezemre és szemem sarkából látom, ahogy Morion kicsit mocorogni kezd.

- Eru, legyen veletek! - Biccent Mairon is a többiek felé.

- Ez mégi... - Testvéremben megint benne marad a szó és felesége olyan szemekkel néz rá, hogy azokkal ölni lehetne. - Akarom mondani, örülünk, hogy ideértetek.

- Hosszú út volt az biztos, de Eru kegyelméből minden gond nélkül eljutottunk ide. - Mosolygok öcsémre.

- Hát ti meg honnan loptátok azokat a gyerekeket? - Hallom meg a vizek urának hangját, Mairon lángoló szemekkel néz rá a valára, mire az felemeli a kezeit. - Nyugalom! Nem akarok rosszat, csak tudni akarom honnan vannak! - Magyarázza, de kedvesem még mindig komolyan néz rá.

- Nem loptuk őket te hínáragyú! - Mordulok rá én is. - Ő itt Thuringwethil, a szülei meghaltak, úgyhogy magunkhoz vettük. - Simogatom meg a kislány fejét, aki kihúzza magát és szélesen mosolyog. - Ő pedig Morion a fiunk! - Nézek kedvesem karjaiban pihenő gyermekemre.

- Hogy mitek? - Áll fel a helyéről a kovács vala, és mérgesen megindul felénk. Már éppen megmozdulnék, mikor Thuring elénk áll és rávicsorog a férfire.

- Ne merjen a hannomhoz (öcsémhez) nyúlni!

- Thuring! - Hallatszik Mairon hangja, mire a kislány szinte könnyes szemekkel fordul felé.

- De bántani akarta Moriont, ada (apu)! - Szipogja a kislány, én lehajolok hozzá és felemelem a földről.

- Ne aggódj, ada (apu) és atar (apa) vigyáz rá! - Simogatom meg a fejét.

- Gratulálok Aulë, ráhoztad a szívrohamot a lányunkra. Remélem a fiamat nem akarod megijeszteni. - Morogja Mairon, majd fúj egy hatalmasat és végignéz a valákon. - Tisztázzunk egy apró dolgot. Thuringwethilt saját lányunkként szeretjük és neveljük, úgyhogy nagyon vigyázunk rá, de Morion a saját fiunk, tehát ha lehet jobban vigyázunk rá, mint a lányra. - Szorítja magához a fiunkat kedvesem, én pedig biccentek a szavaira.

- Mégis mit hordtok itt össze ez teljességgel lehetetlen! - Szólal meg Orome is.

- Egyet kell értenem, sajnos ez lehetetlen fivérem. - Néz rám Manwë aggodalommal a szemében. - Mondjátok el az igazat! - Én megforgatom a szemem, miért ilyen ostobák ezek?

- Ugyan Morgoth szájából csak hazugság jön ki semmi más és megbolondította az én Maironom is, na de majd én megnézem azt a kis szörnyet és megtudjuk az igazat! - Indul meg megint felénk a kovács, én hirtelen elengedem a lánykát, aki azonnal felveszi a denevér alakját.

- Adahoz (apuhoz)! - Adom ki neki a parancsot, ő pedig azonnal Mairon mellé repül és a háta mögött vesz fel alakot, hogy elbújjon. Én egy pillanat alatt termek a kovács előtt és rámarkolok a nyakára, ahogy anno ő csinálta kedvesemmel.

- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni a fiamhoz, Eru legyen a tanúm, hogy megöllek! - Sziszegem az arcába.

- Bezzeg ilyenkor nem tud megjelenni, mi? - Morogja Mairon az orra alatt, majd hangosan megszólal. - Engedd el őt melmë nin (szerelmem), nem ér ennyit! Jobb ha tudják, hogy ezt a fiút én magam hordtam ki a szívem alatt! - Kedvesem szavaira elengedem a valát, majd mellé lépek.

- Ha nekünk nem hisztek, majd hisztek ennek! Mind emlékeztek még erre és tudjátok, hogy mi nem tudunk ilyet szerezni! - Emelem fel óvatosan a kis Morion kezét, amin a karperec virít. A valák most mind meglepetten néznek.

- Az honnan van? - Pislog rám öcsém.

- Eru adta, miután megszületett, hogy lefogja az erejét. - A fiam ekkor kezd el hangosan sírni. - Semmi baj! Minden rendben van kicsim, nem fognak bántani. - Simogatom meg a fejét és adok rá egy apró csókot is.

- Ejnye nem tudtok udvariasak lenni?! Hosszú utat tettek meg ti meg csak bámuljátok őket, meg ítélkeztek! Pedig inkább együtt kellene velük örülnötök! - Áll fel csípőre tett kezekkel Varda. - Gyertek foglaljatok helyet, egyetek, utána pedig megmutatom nektek a szobátokat. - Int nekünk a vala asszony.

- Nem csalódtam benned Varda, a szíved még mindig olyan tiszta, mint amilyennek Eru megteremtette. Köszönjük a kedvességed. - Biccentek felé, majd elvezetem az asztalhoz a családomat, hogy elköltsük a vacsorát egy csomó bámuló vala pillantásával. Utána pedig Varda vezetésével elmegyünk a szobánkba, ami hála az égnek nem olyan világos, mint a ház többi része.