Múlt árnyai

123 fejezet: Emlékezés

Artemys letérdelt a földre, majd a sarkára ült, miközben a tenyereit a földre nyomta és halkan Théoden számára ismeretlen nyelven beszélt. Imádkozott. Imát mondott Thengelért az apjáért és Morwenért az anyjáért, ami mélységesen meghatotta. Egy pillanatig sem gondolta volna, hogy egy messziről jött titokzatos kósza, akiről csak szüleitől hallott egyszer valóban a vendége lesz és leborul a földre ősei sírhalmai előtt. Megfogadta apja halálos ágyánál, hogy ha valaha visszatérne a nő segíti és ezt az esküt nem szeghette meg pedig voltak, akik győzködték. Mondván egy északi kósza, aki még fél vér is és az erebori örült király üldözne, veszélyes lenne támogatni. De az apjának tett esküjét semmi pénzért nem szegte volna meg. És most, hogy megismerhette személyesen igazán nagyon értékes embernek, sőt barátnak gondolta. Zöld szemeiben olyan mély bánatot látott, mint a szakadékok a hegyekben és bölcsességet, ami ősi tudást rejtett. Igaza volt az apjának ezernyi titkokat rejtetett a tekintette és őszinte mosolya lelket melengetett. Ám anyai és feleségbéli intelmei igazán emlékeztette a saját édesanyjára. A reggeli rendre utasító tekintette, ahogyan a gyerekeire nézet, mikor azok szertelenül hangosan beszélgettek és szórakoztatták Théodretet, majd egy jól irányzót fülessel nyomatékosított valamit a férjének, ami még rejtély előtte miért is kapta. De ahogyan figyelte őket akaratlanul elmosolyodott. Ahogyan a neje is bölcsen megfogalmazta neki. Energikus vidám egy család, akiket öröm volt megismerni.

- Remélem valóban nem okozunk gondot – szólalt meg Artemys kizökkentve a királyt a gondolataiból.

- Komolyan gondoltam, hogy szívesen láttunk benneteket – guggolt le a nő mellé és leszakított egy virágot – atyám is azt szerette volna, hogy itt maradjatok. Mindig elmondta, hogy nagy hatással voltál rá, hogy elfogadja azt, hogy egy nap király lesz. A szíve mélyén remélte, hogy még találkoztok és láthatja a családod, akiről írtál neki. Örült volna, ha megismered a húgomat, akit te neveztél el.

- Ahogyan téged is. Nevetett fel a nő – levélváltásaink alatt írtam le neki számtalan nevet és ezek közül választottak a szüleid. Amúgy hol van a kishúgod?

- Bergonnal érkezik Gondorból a mai nap során. Egyik néném betegeskedett, ami gyorsan elvitte.

- Részvétem.

- Már nem szenved ez a lényeg – forgatta az ujjai között a fehér virágot, majd a nőnek nyújtotta. – mindig gondolunk a halottainkra.

- Öröké. Simbelmynë vagy gondolj rám virág. Tudtad, hogy csak itt nő? Sok helyen megfordultam és sok mindent láttam, de ez a virág oly kicsiny még is többet mond minden ezer szónál és fejez ki a szépségével. Gondolj rám virág. Hunyta le a szemét. – Fehér halmok nagy uralkodok sírhalmain. Tette le gyengéden a virágot a földre – a hosszabb élet, amit őseimtől kaptam sokszor fájóbb minden mélyebb sebnél, amit szereztem. Látom a barátaimat megöregedni és meghalni, miközben engemet lassabban ér utol a kor. Dúnadán vagyok és törp mindkettő nép hosszabb életet kapott a földön. Talán azt is megérem, mikor a fiad trónra lép és neki is fia születik miközben még számtalan barátot vesztek el.

- Ez az élet rendje. Mondta csendesen Théoden – a halál mindig itt ólálkodik. Mikor Théodred született a nejem, majd nem meghalt. Hosszú ideig lábadozott és több gyermeke nem is lehet az óta is nagyon gyenge. Tisztában vagyok vele, hogy minden nap ajándék, mikor látom a mosolyát, hallom a nevetését és érezhetem az illatát. Sőt ő is tisztában azzal, hogy nincs sok ideje így minden alkalmat megragad, hogy emlékeket adjon a fiúnknak és nekem. Törékenyek vagyunk, mi halandók. Hajtotta le a fejét a férfi és megsimogatta a virágokat.

- Minden élőlény az. A tündék is. Az ő idejük is lejár egyszer, ha nem is olyan értelemben, mint nekünk, de ők is elmennek vagy meghalhatnak csatában. A halál valóban minden hol ólálkodik. De nekünk halandóknak azt a kevés időt kell kihasználnunk, ami adatik, Théoden – nézet a férfira és megfogta a férfi kezét – nem élhetünk a múltban siratva azokat, akik elmentek. Emlékezni kell rájuk és mesélni rólunk, miket vittek végbe. Egy nap, majd rólunk mesélnek a tűznél és csak rajtuk áll mi áll abban a mesében – szorította meg a férfi kezét és közelebb hajolt hozzá – mesélte apád, hogyan gyújtotta fel majd nem Meduseld csarnokát?