SasuSaku: Nanadaime

68. fejezet

Sakura:

Három nap telt el az incidens óta, azóta csak Toyával tartottam a kapcsolatot. Eljártam a kezelésekre és hiába adott bizalomra okot, nem éreztem jól magam a bőrömben. Hiába sikerült egy kis chakrát összpontosítani a kezembe, nem tudtam boldognak és megkönnyebbültnek tettetni magam. Pontosan ugyanúgy vegetáltam, mint a háború utáni hetekben.

Hiroto mindennap eljött, de sosem kiáltottam ki, hogy szabad. Tiszteletben tartotta a magányomat.

Három nap után viszont ezt megelégelte és szinte berobbant az ajtón az engedélyem nélkül. Én a párkányon ültem felhúzott térdekkel és figyeltem a pelyhek táncát odakint. Nem fordítottam felé a fejem.

- Ezt nem tudom tovább tétlenül nézni, ahogy könnyeket hullatsz egy senkiháziért! Nem ér annyit! – lassan mozdítottam a fejem az irányába.

- Nem sírok - feleltem élettelenül. Az első nap kizokogtam a lelkemet is, csak a testem pangott az ürességtől.

- Öltözz! Most velem jössz! – nyomott elém egy kabátot, sálat és kesztyűt.

Nem sok kedvem volt a kimozduláshoz, de nem maradt választási lehetőségem. Talán egy hazug mosolyt össze tudok hozni, hogy megnyugtassam Hirotot.
Minél előbb meg akartam gyógyulni, hogy mihamarabb megoldást találjak az átkunk feloldozásához. Nyilván ha kapcsolatba tudnék lépni Sayurival könnyebb dolgom lenne, de ő nem kereste a társaságom.

Felöltöztem és Hirotoval tartottam, ki a falu meseszép hófehér utcáin vezetett keresztül. Az emberek már nem csodálkoztak az ittlétemen, a Hetedik tegnap bejelentette a házasságkötés szándékát Natsumi felé. A hír futótűzként terjedt szét a faluk között, szerintem gyorsabban, mint a mi eljegyzésünk. A villámrejtekiek megértő pillantással néztek felém, volt aki megszólított és biztosított arról, hogy sokkal jobban fogok járni itt. Éreztem a szeretetüket áradni felém, ami megmelengette az üres mellkasomat.

- Tudsz korcsolyázni? – kérdezte Hiroto hirtelen, értetlenül kaptam fel a fejem. Eddig az állapotomat érintő kérdéseket firtattuk, most meg mire fel ez az éles témaváltás?

- Nem – ingattam meg a fejem, aztán további két perc séta után megértettem kérdését.

A falu határában egy befagyott tó húzódott, ahol gyerekek korcsolyáztak szüleikkel és barátaikkal.

- Akkor itt az idő, hogy megtanulj – kacsintott rám és zsebéből kikapott egy tekercset, amiből két pár lábbelit megidézett.

Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Ezt mindig magadnál tartod? – oldottam ki közben a fűzőt.

- Különleges alkalmakra tartogattam - ő addigra már fel is vette a fekete cipőjét. Nagy nehézségek árán én is állva maradtam a tó szélén.

Behúzott a jég közepére és megmutatta az alapokat.

- Hajlítsd be a térded, úgy könnyebb lesz az állás és stabilabb is leszel. – Úgy tettem, ahogy kérte és tényleg működött. Még megmutatta hogyan tudok könnyen felállni ha elesnék, elindulást és persze a megállást.

Kezdetben bizonytalanul mozogtam, de Hiroto ott volt szorosan mellettem és támogatott. Fogta a kezem még véletlenül sem hagyta volna, hogy elessek. Ahogy megszoktam a mozgást, egyre bátrabban és magabiztosabban siklottam a jégen. Tényleg jól jött a környezetváltozás, így végre nem Sasukén, illetve a jövőmön töprengtem szüntelenül, hanem sikerült három nap után először valami pozitív érzelmet csiholni a mellkasomban.
Kiszakadtam a magány fogságából, Hiroto tényleg igaz és törődő barátnak bizonyult. Bánom, hogy ennyi ideig elhanyagoltam őt, Sasuke miatt nem kellett volna napokat depresszióznom.
Tovább kell lépnem és megtalálnom a saját utamat és boldogságomat egyaránt.