Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Sasuke:
- Hajlandó vagyok elkísérni a küldetésedre, Nanadaime – a füle mögé tűrt egy tincset, én alig találtam meg a hangomat a meglepettségtől. Nem tudom, melyik lepett meg jobban, hogy Sakura hajlandó együtt dolgozni velem, és egész normális hangnemet ütöttünk meg mindketten vagy a kellemes hangja, ahogy kiejtette a megszólításomat. Semmi sértő, durva nem volt a hangszínével. Talán mégis képes nyitni felém az érzései ellenére is?
Izgatottságot jól lepleztem az arcomon. Ez azt jelenti, hogy hónapokig közösen együtt fogjuk a világot járni a paloták lerombolásának céljából. Ez idő alatt kell valahogy elnyernem a szívét is. Azt hiszem jövök Narutonak eggyel, kaptam egy esélyt, hogy jóvá tegyem a hibáimat és bizonyíthatok szívem választottjának.
- Az ajtóm mindig nyitva áll előtted – Sakura meglepetten nézett fel rám, a smaragdok rabul ejtették tekintetem.
- Még úgy is, hogy nem akarok tőled semmit? – nem mutattam ki, hogy szíven ütöttek a szavai, tisztában voltam az érzéseivel. Én is láttam az emlékeit, a gyűlöletét irántam, mely mostanra egy árnyalatnyival fakóbbnak látszik. Bólintottam.
- Nem várok viszonzást, nem akarok semmit rád erőltetni. Ettől függetlenül még barátok lehetünk, nem? – ejtettem ki ártatlanul a kérdésem.
- Barátok – ejtette ki elhűlve ajkain az egyetlen szót – A barátodnak lenni nem egy életbiztosítás, inkább maradjunk csak kollegiális viszonyban. Én a tanácsadód, te meg, mint a falu vezetője – Sakura feltekintett az csillagos égboltra – Azt hiszem ideje lenne mennem, holnap majd folytatjuk a megbeszélést. Jó éjszakát! – biccentett a fejével, majd összébb húzta magán kis kabátját.
Határozottan hűvös volt már, ráadásul későre is járt. Felajánlottam, hogy hazakísérem és még a köpenyem is ráterítettem, de határozott elutasításban volt részem. Szóval semmivel sem tudom marasztalni...
A gyomrom hangosan korogni kezdett. Még ez is...
Sakura keze megállt a kapu kilincsén, a zár nem kattant. Sóhajtva megpördült a tengelye körül, egy szó nélkül elsétált mellettem, minden egyes lépténél megreccsentek a veranda deszkái. Levette a szandálját, belépett a házba, majd várakozóan tekintett rám.
Ki fogok valaha is rajta igazodni? Pont olyan változékony, mint az időjárás.
- Te mondtad, mindig nyitva áll előttem az ajtó, szóval beengedtem magam – magyarázta zavartan – Ne álldogálj már ott, inkább mondd meg mit szeretnél vacsorázni – parancsolt rám vöröslő arccal.
Annyira hirtelen ért a pálfordulása, hogy az első ételt vágtam rá válaszul, ami eszembe jutott.
- Onigiri – hümmögve tudomásul vette, majd oldalra fordult, a konyhába vette az irányt.
