Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Sakura:
A palotától távolabb felvettem az álcámat, és úgy sétáltam haza. Chakrámat visszafojtottam, az új lakásomig meg sem álltam. Miután beléptem az ajtón, csak akkor mertem felvenni az eredeti alakomat. Ledobtam magamról a fegyvereket és a ruhákat, fehérneműben zuhantam a paplan közé. A kitűzőt forgattam a kezeim között, majd unottan az asztalra hajítottam.
Nem fájtak a szavak, amiket ma kaptam a Hetediktől. Üresen visszahangoztak a bensőmben.
Naív és idegesítő.
Szóval Nanadaime szerint ez lennék én. Egy haszontalan fruska...
Fáztam a prémes takaró alatt, didergő testem hiába próbálta felmelegíteni magát, egy nyamvadt kis parazsat sem sikerült csiholni a bensőmben. A lakásban pedig kellemes volt a hőmérséklet, szóval nem a kinti hővel volt problémám. A pozitív érzelmeim hiánya okozta a szokásosnál is fájóbb fagyot a lelkemnek.
Reszketek.
Hamarosan az összes elzárt érzelmem elhamvad testem börtönében. Képtelen leszek felszabadítani leláncolt érzelmeimet, illetve a jót újra megélni és átérezni, ha ez így halad tovább. Nem marad belőlem semmi, csak egy test.
Végül mégiscsak olyanná válok, mint ő... - a gondolatra keserűen elmosolyodtam.
Összegömbölyödtem, majd hamar az álomvilág rabja lettem. Meghasadó szívvel figyeltem barátaim arcát. Éltek. Álmomban legalábbis mindenki élt, nevető arcuk látványa újabb tőrdöféssel ért fel.
Én képtelen voltam nevetni, elfelejtettem hogyan kell szívből mosolyogni. Arcom egy érzelemmentes maszk volt, egyetlenegy mimikai izmom sem rándult meg. Mégis, hogy nevessek velük, mikor ez csak az agyam szívszaggató szüleménye? Az arcok elmosódtak előttem, a táj változott.
Melegséget éreztem, valaki hátulról átölelt. A chakráját ezer közül felismertem volna.
- Naruto – leheltem. Mosolyogni szerettem volna, de izmaim görcsbe rándultak a próbálkozástól. Ez más volt, mint bármelyik álmom. Mintha tényleg az igazi Narutoval lennék.
Nem értettem az összefüggést. Miért ő kér bocsánatot, mikor nekem kellene térdre ereszkedve esdekelnem az ő bocsánatáért, amiért későn értem a Végzet völgyéhez. Amiért gyenge, haszontalan és semmirekellő kunoichi vagyok.
- Tényleg te vagy az igazi? – megfordultam, hangom megremegett, egyedüli jele az érzéseimnek. Bólintott, megsimította gyengéden az arcomat, könnyeim lassacskán megeredtek.
Fájt. A maszkom görcsösen ragaszkodott a szoborszerű álarcomhoz, hirtelen annyi elfojtott érzelmem tört felszínre, amit képtelenség lett volna egyszerre kimutatni. Naruto kitárta karjait és remegve vetődtem a biztonságot nyújtó ölelésbe.
