Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sakura:
Elvettem a fülemtől a kagylót, az ujjaimmal lassan végigsimítottam a vastag meszes héjon. Mindent sajnál... Bűntudata van...
Mégis mire megyek a bocsánatkérésével? Senki nem fog feltámadni, a múlt eseményeit sem lehet már visszapörgetni és nem lehet meg nem tetté tenni. Ha ezt közvetlenül a vérengzés után tette volna, valószínűleg eszemet vesztve nekirontok és addig küzdöttünk volna, míg legalább egyikünk bele nem halt volna. Azonban Ő most kért bocsánatot. Volt időm felfedezni az érző emberi énjét a szörnyeteg álarca mögött. Érdekes módon nem érzek gyűlöletet, belefáradtam már az örökös harcba és haragba. Hideg megnyugvás ült rám, nem kavart fel a sajnálata. Higgadtan szedtem rendbe gondolataimat. Nem tudok megbocsátani. Most még biztosan nem. De nem tagadhatom meg tőle a bűneinek feloldozását. Minden ember megérdemel egy újabb esélyt, épp ezért nem utasítottam el csípőből a bocsánatkérést. Ráadásul nekem is időre van szükségem, míg túl tudom magam tenni a múlton. Ki tudja, talán még Naruto mesterkedése is bejön, megbocsátok Sasukénak és az ő lelkiismerete is egy fokkal tisztább lesz. Egykor Sasuke jelentette nekem a világot, és jelen helyzetben most is. Már nem az iránta érzett gyermeki naív rajongásom töltötte ki gondolataimat, hanem sokkal árnyaltabb jelentést kapott a neve. Sasuke behatárolta a szabadságom korlátait, így ő szabta meg mit láthatok a világból és mit nem. Az elmúlt három évet nem kaphatom már vissza, de ő keményen küzd, hogy minél többet tapasztaljak meg a világ szépségeiből, kárpótolva az elvesztegetett időért. Ugyanis az élet ment tovább, még ha számomra az idő három éve megállt. Az óra berozsdásodott mutatói pedig most újra kattogni kezdtek felettem.
- Tudom – leheltem gyengéden. Hosszú ideig a másik arckifejezését figyeltük, próbáltuk kitalálni, hogy mire gondolhat most a másik.
- Mit kellene tennem? – kérdezte gyötrő kínnal a hangjában.
- A megbocsátásért? – kérdeztem vissza.
Megrázta a fejét.
- A mosolyodért. A szemed mosolyáért – meghökkentem.
Valóban komolyan veszi a boldogságomat.
- Azt hittem, hogy ezzel sikerül örömet okoznom neked, de csak a fájdalmat látom tükröződni a tekintetedben – kevésszer hallottam így Sasukét beszélni. Tényleg törődik velem és megmutatja, hogy mennyire is fontos vagyok számára.
A szívemet fojtogató háló vette körül és húzódott szorosabbra minden egyes dobbanással. Nem akarok neki fájdalmat okozni, már nem akarom látni a szenvedő ábrázatát. Mintha tőrrel szúrták volna át mellkasomat, annyira fájt, amiért ennyire keményen próbálkozik és én nem tudom neki azt az apró örömet megadni, mely talán nem is lenne nagy ár az erőfeszítéseiért cserébe.
