Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sakura:
- A büntetésed... - hatásszünetet tartott. Csak bökje már ki, hogy mi az.
Leltár? Kitakarítani a palota alatt rejlő pincét? Vagy a főteret kigyomlálni? A régi büntetéseim ennyiből álltak, igazából semmi megbotránkoztató feladatot nem adott.
- Bocsánatot kell kérned a Mizukagétől... - a válaszomat várta.
- Jól átgondolta ezt, Nanadaime? – kérdeztem vigyorogva.
- Lehetőleg ne törjön ki háború a bocsánatkérésed miatt – felelte szárazon, egy csepp iróniával a hangjában.
- Akkor már Hokage-sama kénytelen lenne engem is megölni – dühösen tekintett le az arcomra és kivágta előttem az ajtót.
- Távozz! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ezer örömmel! – felvettem a cipőmet és egyenes háttal, büszkén felszegett fejjel távoztam.
Dühösen vágtattam át a verandán, fejem oldalra fordítottam egy pillanatra, hogy rálássak a kertre. Egy kiszáradt cseresznyefa búslakodott az udvar közepén. Elfacsarodott a szívem. Mindkettőnk sivár lelkiállapotát tükrözte az elhalt fa.
„Bár én is meghaltam volna aznap"
Ilyen gondolattal léptem ki az Uchiha rezidenciáról. Gyorsan hazaszaladtam, lezuhanyoztam, majd indultam is a kórházba. Tíz óra előtt Konoha nagykapujához sétáltam, a kagék és a tanítványaim már ott gyülekeztek. Mindenkitől érzékeny búcsút vettem, szorosan átölelgettem a fiatalokat és a legjobbakat kívántam nekik. A Hetedik is megérkezett, ideje, hogy bocsánatot kérjek a Mizukagétól.
- Mizukage -sama – unottan rám nézett a nő, az öklöm égett, hogy behúzzak neki egyet – Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért, nem szándékoztam megijeszteni Önt – hadartam el egy szuszra, reméltem, hogy a Hokage elégedett a bocsánatkérésemmel, semmi kivetnivalót nem mondtam. Egyelőre.
- Hogy? Mit motyogtál? Beszélj érthetően! – úgy nézett rám, mint egy csótányra. Nagyon irritáló nőszemély, ökölbe rándult a kezem. Nem. Szórakozhat. Velem!
- Ugyan Natsumi-san, ne kényszerítsd, hogy még egyszer kimondja! Menjünk inkább! – próbálta Hiroto menteni a helyzetet. A tekintetemet kereste.
A „minden a legnagyobb rendben" nézésemmel tekintettem vissza a férfire és hálás is voltam, amiért közbe lépett. Halványan elmosolyodtam, ami nem tartott sokáig. A Mizukage csak ragaszkodott hozzá, hogy megismételjem az előbbit. Legnagyobb meglepetésemre Nanadaime elém állt.
- Natsumi-san Sakura-san épp most kért elnézést tőled, elégedj meg ennyivel! – a nő szeme villámokat szórt az előttem állóra.
