Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Sakura:
Elkezdtem a fa gyógyítását. Még magam sem tudtam, mire számítsak, hisz hosszabb ideig nem tartottam fenn ezt a jutsut sosem. A művelet tökéletes chakrakontrollt igényel, több milliárdnyi sejtet kell felélesztenem egyesével úgy, hogy minden összhangban legyen.
Lehunytam a szemem, minden idegszálammal a gyógyításra fókuszáltam. Egy apró fénygömböt érzékeltem a törzs belsejéből, a chakrámat odakoncentráltam. A fa lelke volt az. Megérintettem a ragyogó fényt, ami teljesen magával rántott. Évtizedek eseményei peregtek le a szemeim előtt, egészen a fa születésétől a kiszáradása pillanatáig mindent láttam.
Az egész Uchiha klán történetének, a felemelkedéstől egészen a leáldozásig mindennek tanúja voltam. Akármennyire is próbáltam elfordítani a fejem, képtelenség volt nem tudomást vennem Uchiha Sasuke gyerekkoráról.
Nem akartam látni, hisz az emlékek fájó sebeket téptek fel a szívemben. Számomra Uchiha Sasuke halott volt. Három éve megszűnt létezni számomra, helyébe egy szörnyeteg született, aki ugyanazt az arcot és nevet viselte, mint az egykori csapattársam.
Nem voltam hajlandó ezt a szörnyet Sasukénak hívni hisz, ha megtenném elfogadnám, hogy ez a férfi egyenlő az én szeretett bálványommal. Az a Sasuke, akit én ismertem ridegnek mutatta magát, de törődő volt. Szerettem, hogy okos, erős és bátor volt. Idegesítőnek nevezett, amit utólag teljesen jogosnak érzek, én is annak látom tinédzser önmagamat.
Gyenge és szánalmas voltam, ezért nem tudtam megakadályozni, hogy ne térjen le a helyes ösvényről. Egy részem abban hitt, ha beteljesíti a bosszúját, akkor visszatér a faluba. Hozzám.
Mennyire naív voltam...
„Hozzád sosem fűzött semmilyen kötelék. Nem vagy érdemes a halálra!"
Egész idáig a bosszú hajtott, az lebegett szemem előtt életcélként, de a mindennapok túléléséhez egy hazugság is közrejátszott. Elhitettem magammal, hogy Sasuke sosem vetemedett volna ilyesmire, csak egy szörnyeteg volt képes ennyi vért ontani és életet kioltani, név szerint...
Nanadaime.
Könnyek szántották végig az arcomat. Teljesen átéreztem a kis Sasuke kétségbeesését és vívódását. A végtelen magányt, mely egyetlen társként kísérte végig az útját.
Sírtam. A gyermek Sasuke és én ugyanolyanok voltunk. Bár hamarabb meg tudtam volna érteni az érzéseit és a fájdalmát. Akkor talán, minden másképp alakult volna.
- Sakura...? – mintha egy másik világból szólított volna valaki a nevemen, a hang forrására koncentráltam és hirtelen a Hokage aggódó tekintetével találtam szemben magam.
- Nana... - minden erőm elszállt. Amit perceknek éreztem, az valójában több óra hossza volt. Elvesztettem az egyensúlyom, vártam, hogy a testem a kemény földnek ütközzön.
