Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sakura:
Sasuke habozás nélkül támadott. Bemelegítésnek a közelharcot választottuk, három év kihagyás után azt kell mondanom, hogy nem teljesítek rosszabbul, mint ahogy arra számítottam volna. Tudom, hogy Sasuke visszafogja magát ellenem, igyekszem nem bosszankodni miatta.
Eljön még az az idő, mikor már mindketten teljes erőbedobással fogunk küzdeni.
Pár óra ökölharc után, rátértünk a fegyveres támadásokra, ami nem volt épp a szívem csücske. Sasuke mesterien forgatta a katanáját, egy rést sem találtam a védelmén. A kunaimmal még megkarcolni sem tudtam, de öklömmel azért sikerült egy-két csontropogtató ütést bevinnem, ami elégedettséggel töltött volna is el, ha tudnám, hogy nem fogja vissza magát ellenem. Levezetésképpen még a célba dobást gyakoroltatta velem, szerencsére itt már kiemelkedőbb eredményt nyújtottam.
Egy óra fele járhatott az idő a nap állásából ítélve, az üresen kongó gyomrom hangos elégedetlenséggel adta tudtomra, hogy ma még bizony nem ettem semmit. Zavaromban elfordultam és tovább gyakoroltam a shuriken dobálást. Észre sem vettem, hogy a férfi eltűnt pár percre, csak a hirtelen megjelenő finom illatokat éreztem meg gomolyogni a levegőben.
- Tartsunk egy kis szünetet – leült a fatörzs tövébe, és két pálca yakitorit nyújtott felém.
Összefutott a nyál a számban. Egy karnyújtásnyira voltam már az ebédemtől, amikor úgy döntöttem mégsem veszem el a csirkenyársat. Helyette letérdeltem elé.
- Mutasd a karod! – értetlenül pislogott rám, én egy lemondó sóhajtás után megfogtam a csuklóját, míg másik kezemmel felhúztam az ingjének az ujját.
Ahol eltaláltam az öklömmel, ott fekete volt a bőre a véraláfutástól. Dühös lettem. Magamra és őrá egyaránt, de még mást is éreztem a dühön kívül. Bűntudatot.
- Sajnálom – böktem ki átgondolás nélkül, kezembe chakrát gyűjtöttem és gyógyítani kezdtem a karját.
- Nincs miért bocsánatot kérned – kereste a tekintetem, de én csak a gyógyításra koncentráltam – Megérdemeltem – egy acélidegszálam elpattant.
Félbeszakítottam a folyamatot, szikrázó tekintettel szegtem fel a fejem.
- Ennyire lenézel engem?! – akadtam ki, miközben fenyegetően meglendítettem az öklöm az arca mellett – Meddig akarod még hagyni magad? Így akarod enyhíteni a bűntudatod, hogy hagyod szétveretni magad? Azt hiszed, hogy ez elégedettséggel tölt el engem? – kerülte a tekintetemet.
Csalódtam benne. Már épp fel akartam állni, és otthagyni az összes sérülésével együtt, amikor mégiscsak megszólalt.
- Félreérted a helyzetet. Más ok miatt fogom vissza magam – homlok ráncolva vártam a magyarázatát – Egyszerűen nem akarok neked fájdalmat okozni – farkasszemet néztünk egymással.
