Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sasuke:
A kérdésemre nem érkezett válasz. Felesleges is lett volna, hisz tudtam. Szeretem őt, törődni akarok vele, illetve meg akarom védeni és nemcsak az ígéretem miatt. Vágyom a szeretetére, mert mellette szabadnak érzem magam...
Én meg balfék módjára hagytam ezt a törékeny kapcsot elszakadni kettőnk között. Hibás vagyok, bocsánatot kell tőle kérnem, de mégis, hogy jelenjek meg színe előtt? Még jobban gyűlöl, meg sem hallgatna...
„Különben Sakura meghal..."
Erőt vettem magamon, és az önsajnálat tengeréből kievickélve felkeltem az ágyból. Hogy is mondta régen Naruto? „Soha nem adom fel!"
Nem adhatom fel, különben Sakura lángja elillan, és azzal együtt az enyém is az enyészeté lesz. Meg fogom őt találni, még ha egyesével kell becsöngetnem minden házhoz is! Először is meg kell találnom, és elérnem azt, hogy meghallgasson. Megálltam az ajtó előtt, gondolkodóba estem. Minden esetre van tervem, de egyedül erre nincs. Nem találok semmilyen utat, ami Sakura szívéhez tudna vezetni. Ennél még Kaguya palotáját is egyszerűbb volt lerombolni! Utálok terv nélkül belevágni az ismeretlenbe és csak a jó szerencsében bízni. Akkor lehetnék Fortuna kegyeltje, ha Sakurába botlanék véletlenül az utcán, ami valljuk be teljességgel lehetetlen.
Kinyitottam az ajtót. Az őrjítő tétlenkedés helyett még mindig jobb, a cselekvés, annak ellenére is, hogy terv nélkül rohanok a vesztembe. Majd alakul valahogy...
Így elindultam Konoha kivilágított utcáin, hogy megkeressem a rózsaszín hajkorona tulajdonosát...
Sakura:
Verítékben úszva ébredtem, azonnal lezuhanyoztam. Alaposan átgondoltam Narutoval való beszélgetésem, gyomrom annyira görcsbe rándult az emlékektől, hogy az ebédem visszaköszönt a gyomromból. Enyhén zöldülő arccal imbolyogtam a tükör elé, a tükörképem nem nyújtott meggyőző látványt. Nagy nehezen összekapartam magam, és elindultam bevásárolni. Zsebembe hamis pénzt rejtettem, mely papírfecnik voltak genjutsuval ellátva, így valódinak tűntek közönséges emberek számára. Utáltam magam amiért ilyen mélyre süllyedtem, de fizetésig csak kibírom már, utána törlesztem minden adósságomat. Szokásos álcámat felvéve, észrevétlenül bevásároltam egy közeli boltban, majd utamat egy távolabbi sushi stand felé vettem. Alaposan megvacsoráztam, hihetetlenül finom volt az étel, de lehet nem volt jó ötlet ennyit enni. Mindjárt ki fogom dobni újra a taccsot...
A hamis pénzzel készültem fizetni, mikor a bankjegy a kezemben hirtelen visszaalakult eredeti formájává. A tenyeremen papírfecnik pihentek, amit a szél elsodort. Zavartan felnevettem, a tulaj villámló tekintete gyors halált ígért. Gyorsan elhúztam onnan a csíkot...
- Csaló! Tolvaj! Kapják el! – kiáltotta a vénember, pechemre szabadnapos shinobik sétáltak az utcán és azonnal üldözőbe vettek.
Fortuna elfordult tőlem. Simán leráznám őket, de a hányingerrel küzdöttem, minden erőmmel azon voltam, hogy az étel a gyomromban maradjon. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. A pénz is akkor alakult vissza, mikor nem kellett volna... A háztetőre ugrottam, üldözőimet nem tudtam lerázni, kitartóan követtek.
Ugrottam, de már késő volt irányt váltani. Megéreztem a Hetedik chakráját az utcán. Tekintetünk találkozott egy pillanat erejéig. A felismerés fénye villant szemeiben, majd döbbenet váltotta fel.
A chakrámat elfojtottam, nem értettem hogyan ismert fel mégis?
Természetesen egy másodperc múlva, már elkapta a csuklómat és a fogságába estem. Megint. Fortuna nemcsak elfordult tőlem, hanem magamra is hagyott...
Sasuke:
Senki sem tudott hasznos információval szolgálni, így másik kerületet próbáltam bejárni. Távolabb embereket hallottam pusmogni arról, hogy egy barna hajú és barna szemű ismeretlen fiatal kunoichi átvert egy sushi árust hamis pénzével, és a shinobik megkezdték az üldözését.
Szitkozódva a keresésükre indultam. Ki tudja, mit akar egy ismeretlen kunoichi itt, veszélyt jelenthet a falura. Arra a helyre teleportáltam, ahol utoljára látták a nőt és üldözőit, nyugodtan sétáltam az utcán. Számításaim szerint egy perc múlva erre a helyre érnek majd.
Nem tévedtem. A nő kecsesen felugrott a levegőbe.
Ez a mozgás...
Felém fordította a tekintetét, és mélyen az ónixaimba nézett egy...
Smaragd szempár.
Nem barna...
Ezer közül is felismerném. Fogalmam sincs, mi folyik itt, erre csak Sakura tud észszerű magyarázatot adni. Azonnal előtte termettem és megragadtam a csuklóját.
- Honnan? – kérdezte feszülten.
- Ne nézz rájuk! A szemed... – suttogtam mielőtt beérték Sakurát az üldözői.
- Hokage-sama! – mélyen meghajolt a két fiatal férfi, és gyorsan elmondták azt, amit eddig is tudtam.
Sakura nem fordult hátra hozzájuk, így a földet pásztázta velem szemben.
- Ez igaz? – enyhén bólintott. Felajánlották, hogy elviszik őt kihallgatásra, de leintettem őket – Személyesen intézem az ügyét. Elmehettek! – engedelmesen meghajoltak, majd eltűntek a szemem elől.
Sakura egy aprót sóhajtott, de nem a megkönnyebbüléstől. Továbbra sem engedtem el a csuklóját, hazateleportáltam vele. A nappaliba érkeztünk, Sakura visszaváltozott.
- Mi lesz a büntetésem? – kérdezte unottan.
- Egy köszönöm elég lesz – szúrósan nézett rám, őszintén nem is reménykedtem, hogy kimondja.
- Köszönöm – mondta mindenféle él nélkül a hangjában – Tudom, hogy a szemedben még lentebb süllyedtem, de a fizetésem után törlesztettem volna minden adósságom. Kifizetem neked is a ruhákat... amiket vettél. Meg a reggeliket.
- Nekem nem tartozol semmivel – Sakura szótlanul végig mért, majd kisétált az ajtón. Most vagy soha! Megfogtam a csuklóját.
- Mit akarsz? – sziszegte dühösen. Undorát nem is próbálta elrejteni az arcáról.
- Beszélnünk kell! – ejtettem ki a szavakat a számon, de arckifejezése fájdalmat okozott nekem.
- Nincs több mondanivalóm számodra! – szemei szikráztak, de nem futamodtam meg.
- Nekem van! – nagy levegőt vettem - Bocsánatot szeretnék kérni a mai viselkedésem miatt, sajnálom, hogy fájdalmat okoztak a meggondolatlan szavaim – mindvégig a smaragdjaiba néztem, azt akartam, hogy lássa, őszintén gondolom a bocsánatkérésemet.
Meglepődött, a válaszára vártam.
- Tévedsz – kezdett bele halkan – Már nem fájnak a szavaid. Miért fájnának? – tekintete legmélyén ugyanolyan ürességről árulkodott, mint amit én éreztem éveken át - Igazad van. Idegesítő és naív vagyok, illetve most már bűnöző is – tette hozzá keserédes mosollyal – Szükségtelen bocsánatot kérned az igazság miatt.
Ez rosszabb volt, mintha megütött volna, szavai nemcsak arcul csaptak, hanem szívem körül tüskéket vetett.
Én tettem! Én okoztam ezt a törést benne!
Mégis hogyan tehetném jóvá a bűneimet?
Bocsi, hogy ilyen rövidke lett, egy hetem van leadni a szakdogát és még csinosítgatnom kell 1-2 dolgot. Aztán gőzerővel folytatom már a démonit is 😅
