Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
- Ne menj el! – suttogta, karjaival szorosabban ölelt át, úgy kapaszkodott a derekamba, mintha az élete múlna rajta – Szükségem van rád! – hallgattam.
Ezeket a hazug szavakat sohasem akartam Tőle hallani.
- Emlékszel a feltételeimre? – kérdeztem csendesen, időt nem hagytam a válaszadásra – Nincs közünk egymáshoz – emlékeztettem.
- Ahogy én észrevettem, akarva- akaratlanul is egyre több közünk van a másikhoz. Te vagy az egyetlen, aki meg tud érteni.
- Van egy határ, amit soha nem akarok átlépni – szembefordultam vele, de olyat láttam meg a fakó szemeiben megcsillanni, amit nem akartam.
Reményt.
- Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki meg tud érteni, de fordítva már nem kölcsönös. Te soha nem fogsz tudni megérteni engem – préseltem ki a szavakat magamból – Most már eressz el! – mintha a falnak beszéltem volna, helyette még szorosabb ölelésbe vont.
- Csak egy esélyt adj, Sakura! Meg tudok változni! – megelégeltem az ostobaságait. Ha a háború előtti időkben nem tudtam rá hatni, akkor miért most akarna hirtelen megváltozni? Megteremtette a saját kis világát, csak miattam lerombolni az ideáit hatalmas hülyeség lenne.
Ha meg is tenné, akkor hiába folyt annyi vér a forradalom során. Minden áldozat értelmetlenné válna.
Ellöktem a karjait, szikrázó tekintettel néztem fel rá.
- Üres edények vagyunk mindketten – a mellkasára böktem – Nem én leszek az, aki kitölti a szívedben tátongó űrt és te sem az enyémet.
- Csak én tudlak boldoggá tenni! – a hitetlenkedéstől alig tudtam megszólalni.
- TESSÉK?! HALLOD TE MAGADAT? – kiabáltam rá, a türelmem végleg elfogyott az irányába.
A férfi meglepetésemre higgadtan válaszolt.
- Amíg élek, addig te boldogtalan leszel, és mivel pár perce kinyilvánítottad, hogy nem akarsz megölni, így csak akkor van esélyed a boldogságra, ha... én teszlek boldoggá – az érvelésétől a vérnyomásom a felhős eget kezdte verni.
- Akkor add vissza most a szabadságom és máris a világ legboldogabb nőjévé tettél – csípőre tett kézzel vártam a válaszára, de nem voltak elvárásaim felé, a kérésemet lehetetlen most teljesítenie.
- Tudod, hogy nem tehetem. Mi lenne, ha a menekülés helyett megbeszélnénk a problémáinkat? – vetette fel csak úgy mellékesen.
- Nincs mit megbeszélnünk. Téma lezárva! – fújtatva elfordultam, talpam alatt recsegett a padló, ahogy haladtam a kapu felé.
