Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Sakura:
Hátulról erős karok vontak gyengéd ölelésbe. Testem megfeszült a hirtelen jött közelségétől.
- Ne menj el! – suttogta, karjaival szorosabban ölelt át, úgy kapaszkodott a derekamba, mintha az élete múlna rajta – Szükségem van rád! – hallgattam.
Ezeket a hazug szavakat sohasem akartam Tőle hallani.
- Emlékszel a feltételeimre? – kérdeztem csendesen, időt nem hagytam a válaszadásra – Nincs közünk egymáshoz – emlékeztettem.
- Ahogy én észrevettem, akarva- akaratlanul is egyre több közünk van a másikhoz. Te vagy az egyetlen, aki meg tud érteni.
- Van egy határ, amit soha nem akarok átlépni – szembefordultam vele, de olyat láttam meg a fakó szemeiben megcsillanni, amit nem akartam.
Reményt.
- Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki meg tud érteni, de fordítva már nem kölcsönös. Te soha nem fogsz tudni megérteni engem – préseltem ki a szavakat magamból – Most már eressz el! – mintha a falnak beszéltem volna, helyette még szorosabb ölelésbe vont.
- Csak egy esélyt adj, Sakura! Meg tudok változni! – megelégeltem az ostobaságait. Ha a háború előtti időkben nem tudtam rá hatni, akkor miért most akarna hirtelen megváltozni? Megteremtette a saját kis világát, csak miattam lerombolni az ideáit hatalmas hülyeség lenne.
Ha meg is tenné, akkor hiába folyt annyi vér a forradalom során. Minden áldozat értelmetlenné válna.
Ellöktem a karjait, szikrázó tekintettel néztem fel rá.
- Üres edények vagyunk mindketten – a mellkasára böktem – Nem én leszek az, aki kitölti a szívedben tátongó űrt és te sem az enyémet.
- Csak én tudlak boldoggá tenni! – a hitetlenkedéstől alig tudtam megszólalni.
- TESSÉK?! HALLOD TE MAGADAT? – kiabáltam rá, a türelmem végleg elfogyott az irányába.
A férfi meglepetésemre higgadtan válaszolt.
- Amíg élek, addig te boldogtalan leszel, és mivel pár perce kinyilvánítottad, hogy nem akarsz megölni, így csak akkor van esélyed a boldogságra, ha... én teszlek boldoggá – az érvelésétől a vérnyomásom a felhős eget kezdte verni.
- Akkor add vissza most a szabadságom és máris a világ legboldogabb nőjévé tettél – csípőre tett kézzel vártam a válaszára, de nem voltak elvárásaim felé, a kérésemet lehetetlen most teljesítenie.
- Tudod, hogy nem tehetem. Mi lenne, ha a menekülés helyett megbeszélnénk a problémáinkat? – vetette fel csak úgy mellékesen.
- Nincs mit megbeszélnünk. Téma lezárva! – fújtatva elfordultam, talpam alatt recsegett a padló, ahogy haladtam a kapu felé.
