SasuSaku: Nanadaime

62. fejezet

Sakura:

Fejemben megállás nélkül száguldoztak a gondolatok, próbáltam valami észszerű magyarázatot találni a lehetetlenre.

Azonban minden egyes másodperc  egyre nagyobb keserűséget szült a szívemben.

Felesleges volt áltatnom magam, hisz a gyermek egyértelműen Uchiha vérrel rendelkezett. Erre pedig csak egy logikus magyarázat létezett.
Tudtam, hogy Uchiha Sasuke falta korábbi éveiben a nőket, hogy szíve ürességét kitöltse, de én hittem benne, hogy gyökerestül megváltozott. Fátylat borítottam a múltra, azonban a sors úgy rendelte, hogy újra fájó sebeket tépjen fel mellkasomban.

Egy gonosz hang megszólalt a fejemben. Vajon hány eltitkolt gyermeket hagyott hátra?

Szerettem volna azt hinni, hogy én vagyok az egyetlen a szívében, de ennyi megpróbáltatás után mégis elárulva éreztem magam.
Tán én is egy lennék a sok közül? Amint megkaparintott volna, másfelé kacsingatott volna? Az egész eljegyzés csak színjáték lett volna? Tényleg ennyire félreismertem volna őt? 

Hinni akartam az érzéseiben, a szerelmében és, hogy az egész egy félreértés...

De nem ment.

Pont ettől a szukától lett gyereke. A nőnek nagyobb hatalma és befolyása van az emberekre, mint nekem. Ő a Mizukage és nemzeteken átívelő botrányt képes kirobbantani ezzel a gyermekkel. 

Felesleges mentségeket keresnem. 

Nem akartam átélni újra a szívem darabjaira hullását, de megint megtörtént. Ez lett az eredménye annak, hogy új esélyt adtam és megbocsátottam a megbocsáthatatlant. 
Tényleg ez lenne az én sorsom, hogy Uchiha Sasuke hibái mindig darabokra zúzzák a szívemet?

Megelégeltem ezt. 

Ha ezt tudtam volna előre nem adtam volna újabb esélyt neki és pláne nem hitegettem volna magam a megváltozás reményével. Azonban nem voltak jövőbe látó képességeim, így utólag már csak a saját ostobaságomat és naivitásomat hibáztathatom ezért. Makacsul ki kellett volna tartanom a szilaj elhatározásom mellett, de a szívem gyenge volt. Áldozatul estem a csalfa hazugságainak és a saját bolondos ábrándjaimnak. 

Csak néztem a gyermeket, a könnyem megállás nélkül patakzott le az arcomról. Temettem a jelenem és a jövőmet egyaránt, csak a múlt létezett előttem. Hallgatnom kellett volna Sayuri intő szavaira és oly messzire szöknöm Uchiha Sasukétól amennyire csak lehetett volna. 

A gyűrűre csúsztattam a kezemet és kész voltam a tehetetlen mérgemben azt összeporítani. Hiába voltam híján chakrámnak, a testemet elöntő düh és csalódottság elég erőt adott volna, hogy összezúzzam az utolsó kapcsolatot kettőnk között.  

Azonban a mozdulatomban megálltam, ahogy az Ootsutsuki sárga szemeit rám siklatta. Felismerés csillant a tekintetében, majd öles léptekkel megindult felém, de Hiroto az útját állta.

- Mit akarsz? - állt támadóállásba a Raikage.

Az ellenség úgy vette szemügyre a férfit, mint a szemetet szokás. Felsőbbrendűbb és becsmérlő pillantással jutalmazta az útját állót, viszont Hirotot ennyi nem futamította meg.

- A papnőt akarom! Bárki, ki az utamat állja, azt összezúzom!

- Nincs itt semmiféle papnő! - vágott vissza kimérten a férfi. 

- Engem akar - szólaltam meg, karommal letöröltem könnyeimet. Először a harcra kell koncentrálnunk aztán meggyászolhatom a hátralevő életemben a pocsék döntéseimet.