Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Sakura:
- Emlékszel még a nevemre? – lehelte kéjesen a fülembe. Tessék?! Most komolyan kérdezi ezt tőlem? Kicsit felment bennem a pumpa, bevetettem a gyilkos tekintetem.
- Csak ezért rángatott el Nanadaime? – a mérhetetlen gúny már az én torkomat is marta.
- Uchiha Sasuke emlékszel? – suttogta pár centire az ajkaimtól.
Ohh szóval erre megy ki a játék. Biztos elutasította a Mizukage a közeledését, amit mondjuk nehezen tudtam elképzelni, hisz a nő elég feltűnően próbálta felhívni magára a Hokage figyelmét.
Ha ilyen játékot akarsz velem űzni, akkor belemegyek a mocskos színjátékodba. Semmit nem érzel irántam, csak gyűlöletet, ami részemről is kölcsönös. Megvető mégis diadalittas tekintettel nézel le rám, mert azt hiszed, hogy működik rajtam a sármod. Azt hiszed, hogy én is csak egy trófea leszek a gyűjteményedben.
Közeledni kezdett felém. Ha harc, hát legyen az. Eljátszom én is a megilletődött és ártatlan kislány szerepem. Résnyire szétnyitottam az ajkaimat, lélegzetemet visszafojtottam. Már csak milliméterekre járt...
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Alábecsülni engem végzetes hiba.
Gúnyos vigyor terült szét az arcomon, majd egy jól irányított térdmozdulattal eltaláltam a legérzékenyebb pontján. Nincs az a férfi, aki ne görnyedne kétrét a fájdalomtól.
Könnyű szerrel kiszabadultam, a sikátor végében megálltam.
- A bordélyház pár utcányira van – visszanéztem a gyötrődő Hokage sziluettjére, alakját a sikátor sötétje elnyelte. Kínokkal teli tekintettel nézett fel rám. – Vagy a Mizukage is készégesen segít enyhíteni a fájdalmadon. Már ha maradt ott valami egyáltalán – fölényesen mosolyogtam le rá. Nanadaime nyomdapapírt nem tűrő szavakkal elküldött a fenébe.
A szóvirágoktól hangosan kacagnom kellett, köszönés nélkül otthagytam szenvedni. Biztos kitalál valami megalázó büntetést, de nem érdekelt. Az arckifejezéséért nem bántam meg egyik tettem sem. Utam hazafele vezetett, a hálómban élvezettel dobtam le magamról a kimonot. Letöröltem a sminket magamról.
Egy élőhalott nézett vissza rám a tükörből. A sötét táskák mély barázdákat szántottak szemeim alatt. Ki kellene aludnom magam végre rendesen.
Talán ma.
Kényelmesebb és melegebb ruhákat kapkodtam fel magamra, majd a szatyornyi füstölőt felkaptam, egy másik táskába pedig egy pokrócot raktam be. A temetőbe hamar kiértem. Minden sírnál meggyújtottam egy füstölőt, majd imádkoztam a barátaim és családom lelki békéért. Az ima végeztével, leültem Naruto sírja mellé. Olyan nyugodt és mozdulatlan volt a táj, ami megnyugvással töltött el. Mások őrültnek tartanának, amiért kinn alszom egyedül egy temetőben, de számomra semmi ijesztő nem volt benne.
