Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sasuke:
Sakura tétován bejött, az ínycsiklandozó reggeli illata betöltötte a helyiséget.
- Mivel érdemeltem ki? – bukott ki a számon.
- Keményen próbálkozol, én pedig értékelem az erőfeszítéseidet – Sakura az ablak előtt megállt, a cseresznyefát nézte. Az arcán mintha enyhe pír jelent volna meg – Komolyan gondolod, hogy mi ketten... képesek vagyunk megérteni a másikat? Vagyis nem fog tragédiába fulladni ez az egész?
Nem tudtam azonnal felelni a kérdésre. Indra, vagyis én jelentem a legnagyobb veszélyt Sakurára, de csak én tudom megóvni. Paradox az egész helyzet.
- Láttad az elhatározásomat. Bármi áron megvédelek – ezt valóban komolyan is gondoltam. Nemcsak az ígéretem miatt, hanem mert Sakuráról volt szó.
Sakura továbbra is a fát figyelte, de látszólag megelégedett a válaszommal.
- Szeretnék hinni neked. Hinni abban, hogy van jövőm, jövőd. Hinni, hogy egy olyan reményvesztett, mint én is, megtalálja a saját útját. Életcélt, melyért érdemes élni. Tudni akarom mire vagyok képes, hol vannak a határaim? – a tenyerén levő pecsétet kezdte bámulni, majd játszi könnyedséggel megidézett egy rasengant.
Tökéletes chakrakontroll.
- Azonban vannak kételyeim. Félek a rám bízott hatalomtól – Sakura felém fordult, csak a kavargó szélgömb választott el minket, mely a tenyere felett lebegett – Félek, hogy elbukom és az ígéreteink súlya összenyom mindkettőnket. Félek az ismeretlen világoktól és a kinti világtól is. Három éve nem léptem át Konoha kapuit. Nem tudom mi fog fogadni, vagy mire számítsak odakint – Sakura továbbra is a rasengant középpontját figyelte, nem nézett az arcomra.
- Sakura... Bízol bennem? – lassan a smaragdjait rám emelte.
- Ha nem bíznék, akkor elmondtam volna a félelmeimet neked? – a rasengant megszüntette kettőnk között.
Mit felelhettem volna erre? A szavak cserben hagytak, csak a tetteim maradtak. Megemeltem a karjaimat, és ölelésbe vontam Sakurát. Ha csak egy tized másodpercig is fog tartani mielőtt kiüti velem a házam falát, már akkor is megérte. Tudnia kell, hogy rám mindig számíthat, ki fogok tartani mellette és megvédem bármitől vagy bárkitől.
Sakura teste megfeszült, már fejben számoltam a károkat, amit a nő kirohanása fog okozni. Anya szavai jutottak eszembe.
- Néha elég egy ölelés, hogy a lélek fájdalmát enyhítsük – böktem ki nagy nehezen. Nem mintha megvédene anya mondása a közelgő katasztrófától. Készen álltam Sakura híres nagy ütésére, de az még öt másodperc múlva sem következett be.
Csodálkozva pillantottam le Sakurára. Teste elernyedt, fejét a mellkasomba fúrta. Karjai remegve megemelkedtek, szívem majd kiugrott a helyéről.
