Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sasuke:
- Akkor már Hokage-sama kénytelen lenne engem is megölni – szavai visszhangoztak a fülemben, megfagyott az ereimben a vér. Dühösen távozásra szólítottam fel, a nő büszkén, egyenes testtartással kilépett az ajtón.
Végigkövettem az útját, Sakura tekintete megakadt a kiszáradt cseresznyefán. Elidőzött rajta egy kicsit, majd sarkon fordulva eltűnt a szemem elől. Ha lesz időm, ki kell vágnom a fát. Ugyanolyan élettel teli kertet szeretnék, mint gyerekkoromban volt, de a tereprendezés nem az én szakterületem. A növények folyamatos gondozást és törődést igényelnek, valamikor hetekig nem vagyok itthon és nincs senki, akit megkérhetnék a gondozásukhoz. Olyan sivár a kertem, mint az életem.
Tíz órakor megjelentem a nagykapunál, Sakura a megjelenésemet követően bocsánatot kért a Mizukagétól, de Natsumi nem tágított, többet akart. Hiroto lépett elsőként közbe, majd én is Sakura védelmére keltem. Nem fogok veszíteni ellene! A nő pillantása vetekedett Sakura gyilkos tekintetével, de Sakuráé míg mindig ijesztőbb volt. A Raikage kapott az alkalmon és engedélyt kért, hogy a nőt magával vihesse Villámrejtekbe fejleszteni az egészségügy színvonalát... Nevetséges. Ürügyként hozta fel, valójában a nőt akarta. Láttam, milyen szemekkel méregette tegnap Sakurát.
Nem fogom őt átengedni senkinek! Konohához tartozik!
Hozzám tartozik!
A feszült pillanatot a Kazekage törte meg, Hiroto kihasználta az újabb lehetőséget, ellépett mellőlem és Sakura csuklójáért nyúlt.
Nem fogod harmadszorra is eljátszani ugyanazt a trükköt! Elütöttem a kezét tőle.
- Még találkozunk, ígérem! – abba azért lesz egy-két beleszólásom.
- Viszlát Hiroto-san, várni fogom azt a napot! – most először hallottam a nőt kedves hangnemben beszélni. Reménykedve nézte a távolodó alakjukat.
Új érzés fojtogatott, marcangolt belülről. Velem miért nem tud ilyen kedves lenni? Miért nincs hozzám egyetlen egy jó szava sem? Megragadtam a csuklóját és számonkértem őt. Mitől jobb az a pojáca, mint én? Mi tetszik neki annyira benne? A tánctudást leszámítva, mindegyik tulajdonsággal rendelkezem én is. Jó, a kedvességemen van még mit javítanom.
- Mondjuk nem mészárolta le a szemem láttára a családomat és a barátaimat! – üvöltötte vöröslő arccal az arcomba a valóságot – És nem veszi el az emberei szabadságát!
Igen, ez vagyok én. Egy gyilkos szörnyeteg, aki megmentette a világot és megölte az egyetlen személyt, aki valaha meg tudta volna őt érteni. Csak a gyilkost látják bennem, nem tudja senki sem, mi rejlik a felszín alatt. Senki nem tudja, mennyit szenvedtem az évek alatt, hogy a mai napig folyamatos harcot vívok a lelkiismeretemmel. Senki sem ért meg.
