Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Sakura:
Egy kegyetlen belső hang azt suttogta, hogy utasítsam el a kérését. Szenvedjen ő is, ahogy én szenvedtem az évek alatt.
Egyedül. Magányosan.
De egy másik részem ellentmondott a hang ötletének. Egy apró szilánk az érző énemből, arra késztetett, hogy segítsek neki.
- Megteszem, amit megtudok. Csodákra még azonban én sem vagyok képes – megrázta a fejét.
- Már eleget bizonyítottál – a Hetedik a magányosan árválkodó cseresznyevirágra nézett – Köszönöm, sokat jelent nekem ez a fa – kikaptam a kezemet.
Nem kell a hálája és a múltjára se vagyok kíváncsi.
- Ne érts félre, nem miattad csinálom. Ez egy kiváló lehetőség, hogy fejlesszem és tökéletesítsem a jutsumat – hátat fordítottam neki és bementem a házba.
Az asztalon heverő könyvet felkaptam és befészkeltem magam az ágyba vele. Nem kívánok többet szocializálódni a mai napon. Eleget beszéltünk, nincs hozzá több türelmem.
Sasuke:
„Nem miattad csinálom"
Sakura bevonult a házba, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Óvatosan megérintettem a fa törzsét, ujjaimat végighúztam a bemetszéseken. Apa mindig bejelölte, hogy én és Itachi mennyit nőttünk egy év leforgása alatt. A gyerekkori emlékeim megrohamoztak. Láttam az önfeledten nevető gyermeki énemet, ahogy anya hintáztatott, vagy amikor Itachival versenyeztünk fára mászásban. Egyszer rosszul léptem és lezuhantam a fáról, de a bátyám elkapott.
Sok kedves emlék fűzött a fához, ezért halogattam mindig a kivágását. Valahol szívem mélyén reménykedtem, hogy egy nap majd jön valaki és segít megmenteni a gyermekkorom maradványaiból egy szeletet. A megfelelő személy pedig megérkezett.
„Nem miattad csinálom"
Megvontam a vállamat. Nem számít, milyen megfontolásból segít nekem Sakura, csak az eredmény számít. A lényeg, hogy a cseresznyefa újra úgy virágozzon, mint régen.
Korán lefeküdtem aludni, ki gondolta volna, hogy a papírmunka is lehet ennyire fárasztó? Kivételesen nem a megszokott üres sötétség fogadott, hanem szokatlan és színes álmok vártak rám.
- Vállalná ezt Nanadaime? – kérdezte szemtelenül a rózsaszínhajú nő – Ennek a férfinek szerető felesége és fiai vannak, akik hazavárják.
Feleség. Gyerekek. Otthon.
A szavak megakadtak a torkomon, némán tátogtam, de a hangok továbbra sem törtek fel belőlem.
