Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Sasuke:
Felkeltem, de Sakura chakráját nem a szobámból érzékeltem, hanem kintről. Kiléptem az ajtón, a látvány minden szót belém fojtott. A nő testét a Byakugou pecsét borította be, a cseresznyefa vakító fehérséggel tündökölt. Sakura rózsaszín tincseibe enyhén belekapott a szél és néhány virágszirmot is hozott felém a szellő.
A fa teljesen kivirágzott. Újra élt!
Leléptem a verandáról, ámulattal figyeltem a nő hátát. A testén a pecsétek szintén fehéren ragyogtak, tényleg úgy nézett ki, mint egy angyal. A hátán az Uchiha klán jele szintén világított.
Még hogy nem képes csodákra...
Nem tudtam betelni a látvánnyal, bensőmbe jól eső melegérzés költözött. Egyre közelebb mentem a fény felé, a sötét lelkem vágyott a világosságra. Meg akartam érinteni a csodatevő angyalt.
Talán még belőlem is képes száműzni a sötétséget.
Már csak leheletnyi távolság választotta el kezemet az arcától, amikor megpillantottam a könnyeit. Azonnal megálltam a mozdulatban, leejtettem a karomat testem mellé.
- Sakura...? – a nő felébredt a révületből, tágra nyíltak pupillái a döbbenettől. Nem értette, mit keresek én itt.
- Nana... - a ragyogás megszűnt, a pecsétek eltűntek a testéről. Elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant volna, ha a karjaim nem mozdulnak ösztönösen.
Ölbe kaptam, a teste jéghideg volt és reszketett.
- Fázom – a fogai vacogtak, arca sápadt volt.
Azonnal bevittem a szobámba és betakartam két réteg takaróval. Pár perc alatt sikerült meleget varázsolnom a házban is, hála a tűz elemű jutsumnak és annak a néhány száraz ágnak, amit Sakura tegnap hasogatott. Egy bögre forró teával tértem vissza a hálóba. Ujjai rákulcsolódtak a bögrére, egy pillanat erejéig összeértek a kezeink.
- Mi történt? – kérdeztem csendesen.
- Túl sokat láttam... - értetlenül meredtem rá. Hogy érti ezt? – A fának vannak emlékei – elhallgatott, rám pillantott, de én folytatásra ösztökéltem – Ezt a fát még Uchiha Madara ültette elhunyt testvére emlékére. Annyi háborút megért ez a fa, de minden csatát túlélt. Aztán láttam... a nagyapádat, majd az apád gyerekkorát és végül... Sajnálom, olyanba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna.
Lefagytam. Szóval Sakura tisztában volt a múltam minden egyes részletével. Igazából nem nehezteltem rá emiatt, ha valakinek meséltem volna a múltamról, akkor az a személy Sakura lett volna. Rákulcsoltam a kezeimet az övére, még mindig rendellenesen hideg volt.
- Nem haragszom, inkább hálás vagyok. Én sajnálom, hogy...olyat kellett látnod, amit nem akartál.
Fáradtan hátradőlt, majd hirtelen előrehajolva aranyosan tüsszentett hármat.
