Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Sakura:
Isato meggyógyította az arcomat, mielőtt ő is hazafele vette volna az irányt. Nagyon hálás voltam, amiért kiállt értünk és az ügyünk mellé állt. Kollégám azt is megígérte, hogy alapos vizsgálat alá fog majd vetni és addig nem fog nyugodni míg megoldást nem talál a problémára. Mosolyogva köszöntem el tőle, így végre kettesben maradtam Sasukéval. Elfojtottam egy ásítást, nagyon fáradt voltam már, hisz elég mozgalmas napon vagyunk túl. Ma csak kétszer próbáltak Konohán belül megölni, azonkívül meg talán háromszor sodródtam a halál szélére mindössze huszonnégy órán belül. Sasuke pásztázó tekintetét viszont semmi sem kerülte el, azonnal a karjaiba kapott mielőtt tiltakozásra nyithattam volna ajkaimat. Nem nyitott átjárót az otthonába, csendesen sétált a hazafele vezető úton. Egy szót sem szólt hozzám, tán a kimerültségtől volt ilyen csendes. Hol a csillagok fényét bámultam, hol az ő gondterhelt arcán időztem.
- Mi a baj, Sasuke? - kérdeztem suttogva, hogy ne harsogjam túl a ránk telepedő éji némaságot.
Nem méltatott válaszra. Csak ment egyenesen előre.
- Dühös vagy rám? - próbáltam kideríteni a csend okát. Ha dühös rám teljesen megértem, hisz megint kiugrottam elé. Bűntudata lehet amiért ilyen meghurcoltatásban kellett részesülnöm, de végül minden jól alakult, felesleges azon rágódnia, hogy mi történt volna akkor ha...? Az a lényeg, hogy az összeesküvést lelepleztük és mellénk álltak az emberek, Amirát pedig elfogtuk.
Tényleg Amira büntetése...
Sasuke nem válaszolt, így nem erőltettem a beszélgetést. Ha az érzéseiről és a gondolatairól akar beszélni, akkor majd a megfelelő időben megosztja velem. Ha készen áll rá, hogy feltárja nekem a legbensőbb titkait, én ott leszek, addig is türelmesen várakozom.
Hazaértünk. Haza... Sasuke házára már gondolok inkább otthonomra, mint börtönömre. Jó érzés volt a karjaiban lenni, a jelenléte nyugtató hatással volt rám és legfőképp biztonságban éreztem magam mellette.
- Sasuke... - bocsánatot akartam kérni, amiért aggódnia kellett miattam, de a szavak bent akadtak. Sasuke lágyan megérintette az arcomat, a fájdalmas tekintetébe más is vegyült.
Aggódás. Féltés. Törődés.
A szeretet lángjaitól fénylett a szeme. Nem egy szenvedélyes tűz, hanem egy örökké izzó parázsból fellobbanó lángnyelvek, melyek az idők végezetén túl sem fognak kihunyni. Nem egy szeszélyes tűz, mely felemészti testemet, lelkemet egyaránt, hanem egy az örök meleget és fényt adó fajtából. Ekkor döbbentem rá valamire. Pontosan ezek hiányoztak céltalan éveimből, és most ezeket Sasuke mellett megkaptam. Nem attól éreztem magam otthon, hogy tető volt a fejem felett, hanem sokkal inkább Sasuke miatt. Mellette otthon vagyok...
- Szeretlek - ejtettem ki a háború után először ezt a visszavonhatatlan szót. Szívemet örökre hozzáláncoltam, tényleg csak mi tudjuk a másikat boldoggá tenni. Narutonak igaza volt. Nem bántam meg, hogy a szívemet újra nekiadtam. Mi összetartozunk.
