Három évvel a Negyedik Nagy Shinobi Háborút követően a világra az örök kétségbeesés és félelem korszaka köszöntött be.
A hetes csapat megsemmisült.
Egy érzelmek nélküli szörnyeteg, aki elérte célját, de mégsem boldog, és egy meghasadt szív, melyet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sakura:
Beleegyezett.
Megkönnyebbülve másztam fel a fára és onnan osztogattam neki a feladatokat. Egyszer sem morgott, pedig azt gondoltam, hogy megalázónak fogja tartani a kerti munkát. Magamban jól szórakoztam, hogy a világ legveszélyesebb bűnözője úgy ugrált, ahogy én fütyültem. Összébb húztam a kardigánt, a férfi háttal volt nekem, így nem láthatta a mozdulatomat, sem azt, hogy őt figyelem.
Onee-san olyan forró vagy.
Közel sem. A hidegtől remegett a testem, kezemet zsebre téve próbáltam melengetni. Energiát gyűjtöttem a jutsumhoz, lehunytam a szemem és minden chakrámat a byakugou pecsétem medrébe koncentráltam. Nem figyeltem a férfi munkájára, csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor bejelentette, hogy végzett a gyomlálással.
A lelkem sikított, ahogy megláttam, hogy a kis télizöld meténget -Vinca minor - kitépte a gyomokkal együtt. Komolyan, a különbség égbekiáltó közöttük! Negyed órás előadást tartottam, hogy csak a viráguk színében egyezett meg a gyom és a gyógynövény, minden más tulajdonságban eltérőek. Meg csak elég ránézni a Vincára, kis termete ellenére süt róla a nemes megjelenés. Átellenesen álló bőrnemű levelei, a ferdén elhelyezkedő pártacimpái mind arra utalnak, hogy igenis különleges növényről van szó. Miután alaposan kidühöngtem magam újabb feladatokkal halmoztam el, amiket alkonyatra be is fejezett.
Nem tudtam az álmomat kiverni a fejemből.
„Néha elég egy ölelés, hogy a lélek fájdalmát enyhítsük."
Fagypont közelében volt a hőmérséklet, testem mégis égett. Homlokomra tettem kezem, rögtön rájöttem a hirtelen jött forróság okára. Lázasan tekintettem le a férfi kinyújtott kezére, de nem fogadtam el a segítséget. Azonnal észrevenné forró bőröm érintéséből, hogy nem vagyok jól. Enyhén szédültem, de csak a Hetedik arcára összpontosítottam, ami kísértetiesen hasonlított a gyermeki Sasuke arcára.
Tekintetem akaratlanul ellágyult, bár jól tudtam, hogy csak a láz játszik a képzeletemmel. Nem Sasuke állt előttem, mégis... késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. A szénfekete szemeiben furcsa láng lobbant. Talán ezt is csak beképzelem, de mintha fontos lennék neki. Az ónixai pontosan úgy ragyogtak, mint álmomban amikor vigasztalt.
Jaj, Sakura miket beszélsz be magadnak? Koncentrálj, csak a betegség beszél belőled!
Felnevettem.
Ha csak egy illúzió is amit látok, az még nem riaszt el attól, hogy saját elgondolásaim szerint cselekedjek. Ha csak egy pillanatra, de enyhíteni szeretném a bensőmben tomboló fájdalmat, mely a szívemet akarja szétszaggatni vas karmaival.
Még ha csak egy hazug kép is.
Megtöröltem a kardigán ujjával „Sasuke" arcát. Bár az igazi Sasuke állna előttem, aki csak a képzeletemben él. Az a Sasuke sosem lépett a rothadás ösvényére és senkit sem ölt meg. El sem ment Konohából azon a végzetes éjszakán, hanem velem maradt és boldogan éltünk míg meg nem haltunk.
