SasuSaku: Nanadaime

72. fejezet

Sakura:

Hiroto kifejezetten türelmesnek bizonyult irányomban és semmit nem erőltetett rám. Az eljegyzést nem vertük nagydobra, csak találgatások folytak, hogy mi folyik közöttünk. Azonban egy vacsora alkalmával meglepett egy gyönyörű gyűrűvel, így onnantól kezdve már nem volt titok, hogy milyen viszony is fűz hozzá.

Szeretem Hirotot.

De nem úgy, mint Sasukét, hanem mint egy barátot. Épp ezért kértem tőle időt, míg elfeledem érzéseimet Sasuke iránt, hogy aztán a szívem maradékát neki adhassam.
Egyedül ültem a kanapén, kezemben a kitűzőt szorongattam. Mintha olyan egyszerű lenne kitépni az érzéseimet iránta... Gyengéden futtattam végig ujjbegyemet a vörös drágaköveken és hagytam, hogy az emlékek átjárják testemet.

Őrizzem meg az emlékét az utókornak... hogy ő nemcsak egy szörnyeteg volt, hanem egy érző emberi lény.

Ennyivel tartozom neki.

Zsebre vágtam a kitűzőt, melyet mindig magamnál hordtam. A búcsú emléke még mindig nagyon fájt, de ez idővel majd enyhülni fog. Legalábbis ezzel hitegettem magam.
Napok óta hatalmas hóvihar tombolt odakint, Hirotonak pedig a falu dolgaival kellett foglalkoznia. Felvettem a kabátom és kiléptem az erkélyre.

Felnéztem a szürke égboltra, a szél vadul kavarta a pelyheket odafent. Hirtelen mintha egy ismerős meleg fuvallat csapta volna meg az arcomat néhány kósza tincset a hátam mögé simított. Izgatottan néztem körül, de nem láttam jelét Neki. Hunyorogtam, próbáltam a legkisebb jelet elkapni, mely a sejtésemet beigazolhatná, de csak a hóvihar zavaros tánca volt az egyetlen, mely kirajzolódott a fürkésző tekintetem előtt. Már majdnem azon voltam, hogy visszalépek a meleg szobába az ítéletidő fagyos leheletétől, de egy, az előzőnél is erősebb meleg széllöketet éreztem áramlani felém.

- Naruto? – rebegtem elnyíló ajkakkal, majd hirtelen elhatározással a korlátnak feszülve kapaszkodtam, hogy ne vigyen a vihar ereje odébb.

Nem kellett sokáig kapkodni a tekintetem, egy szélcsatorna nyílt pontosan előttem. A hópelyhek megolvadtak a melegebb levegő hatására, és az orkán erejű szélnek sem volt hatalma legalábbis ezen a kis területen.

Elengedtem a korlátot, ahogy megláttam egy apró teste közeledni felém. Kitártam karjaim, és a tenyerembe hullott gyengéden egy sólyom. Nem olyan, mint amit Sasuke is szokott idézni, ő más volt. Megtépázott tollai és vágásokkal tarkított teste arról árulkodott, hogy hosszú és veszélyes útban volt része, – ebben az időben, mondjuk nem is csodálom – ujjam végére azonnal chakrát koncentráltam, mely nem volt nagyobb egy golyónál. A zöld chakragömbbel megérintettem a kimerült állatot, ahogy ujjbegyem fölé érintettem, kezem megremegett a felismeréstől.

Döbbentem meredtem átalakult tanítványomra, akinek ebben a másodpercben fogyott el az utolsó csepp chakrája is.

Megtámasztottam a vállainál fogva, megfáradt szemeit az arcomra fókuszálta.

- Amira! Tarts ki! – kényszerítettem a testemet, hogy több chakrát tudjak a kezembe koncentrálni és gyógyítani tudjam szeretett tanítványomat. A testem tiltakozott a megerőltetéstől, de figyelmen kívül hagytam a saját fájdalmamat.

Meg kell gyógyítanom Amirát. Csak ez lebegett szemeim előtt.

- Sensei – suttogta, a fáradtság elemi erővel próbálta ledönteni őt eszméletének határáról – Mizu... - levegőért kapott – A Mizukage... - megfeszültem a névtől, nem tudtam mégis mit akarhatott elárulni róla amiért képes volt a fél világot beutazni.