Souls of Darkness

2.Kötet - 5. Fejezet

5.Fejezet

- Hogy, hogy micsoda? - kérdezte Dan, mivel egyáltalán nem akarta elhinni amit hallott.

- Jól hallottad fiam! Ismét terhes vagyok! Bár tudod, nem akarjuk elkiabálni a dolgot nehogy megint tragédia legyen belőle.

- De,de nem azért fogadtatok örökbe, mert nem lehet saját gyereketek?

- De igen, de hidd el mi sem gondoltuk volna, hogy.......

- És akkor velem most mi lesz?

- Hogyhogy mi lesz?

- Visszaküldtök az árvaházba?

- Miről beszélsz? Dehogy küldünk vissza oda téged! Ugyanúgy a fiunk maradsz!

- Dehogyisnem! - kiabálta Dan a szülei képébe miközben dühösen felállt az asztaltól. - Most, hogy lesz saját gyereketek rám már nincs szükségetek, igaz? Hisz én úgyis csak gyerekpótlónak voltam jó nektek!

- Ne beszélj hülyeségeket fiam......- próbálta lenyugtatni őt Chris, de Dan nem tudott megnyugodni.

- Azt hiszitek, hogy nem tudom? Ennyire hülyének néztek engem?

- Nem nézünk hülyének, de...

- Semmi de! Pedig azt hittem, hogy szerettek engem és bízhatok bennetek, de már látom, hogy ti sem vagytok különbek mint a többi rohadék! Remélem , hogy ez is ugyanúgy meghal mint az összes többi!

A szülei sokkot kaptak amikor ezt a mondatot meghallották. Még ő is kicsit  amikor ezt kimondta, hiszen normál esetben sosem mondana ilyet, pláne nem a nevelőszüleinek. A harag viszont rossz tanácsadó, és ez keveredve a félelemmel és a düh érzésével olyan dolgokat is kimondat az illetővel amit szinte azonnal megbán. A szülei számára azonban ez volt az a pont ahol elszakadt a cérna. Chris felállt az asztaltól, a fiához lépett és egy jókora pofont adott neki. Dan arca egészen kivörösödött ott ahol az apja megütötte, és bár a lelke mélyén tudta, hogy megérdemelte, de akkor is fájt neki. Könnyek szöktek ki a szeméből.

- Gyűlöllek titeket! - és ezek után Dan felrohant a szobájába és magára zárta az ajtót.

Chris és Tina gondolták, hogy nem lesz egyszerű feldolgoznia neki a hírt, de erre azért még ők sem számítottak. Orvos létére, Tina tisztában volt vele, hogy a tinédzserkor mennyire nehéz mindenki számára, de Dan esetében ezt fokozta az a tény, hogy életének első 4 évét egy árvaházban töltötte, így érthető volt, hogy benne volt a félelem, hogy egy nap visszaküldik oda. Remélték, hogy másnapra majd lenyugszik és akkor rendesen, civilizált állatokhoz méltóan meg tudják beszélni a dolgot. Tina nem akarta még jobban felizgatni magát, nehogy ezt a magzatot is elveszítse.

Dan viszont még másnap sem volt hajlandó beszélni velük, sőt az elkövetkező pár napban nagyon fagyos volt a hangulat a Harris családban. Dan gyakorlatilag nem is szólt semmit a szüleihez. Úgy érezte hogy még azok is magára hagyják akikben egyedül megbízott. Chris látta, hogy a fia mennyire szenved és úgy határozott, hogy a tettek mezejére lép. Fel is ment a fia szobájába, aki az ágyon ült és az egyik plüssjátékát szorongatta amit az egyik születésnapjára kapott még évekkel ezelőtt.

- Bejöhetek? - kérdezte Chris, mire Dan csak hátranézett.

- Mit akarsz? Máris csomagoljak?

- Fejezd már be ezt a hülyeséget! Nem fogunk visszaküldeni csak azért mert lesz egy öcséd vagy egy húgod! Az élet nem így működik.

Dan azonban még mindig nem volt hajlandó tudomást venni a dologról. Chris viszont nem adta fel. Apai kötelessége volt, hogy segítsen a fiának.

- Tudod fiam , hogy anyád már kétszer elvetélt. Habár próbálja erősnek mutatni magát tudom, hogy lelkiekben mennyire összetört. Ugye nem akarod , hogy harmadszorra is megtörténjen igaz?- de ő még mindig nem volt hajlandó odafigyelni rá. - Jó ha játszani akarod a megsértődöttett akkor csináld! De remélem azzal tisztában vagy mekkora fájdalmat okoztál anyádnak! De nem csak neki hanem nekem is. Mi nem így neveltünk téged! Ha meggondolod magad, tudod hol találsz minket. - majd kiment a szobából. Dan, bár nem mutatta ki, de tényleg fájt neki, hogy így viselkedett a nevelőszüleivel, de még mindig úgy érezte, hogy ha megszületik a kisbaba akkor ő feleslegessé fog válni az ő számukra. A tüske még mindig ott volt a lelkében. Az évek során már nem egyszer gondolkodott el azon, hogy kik lehetnek az igazi szülei, vagy, hogy egyáltalán honnan származik, meg hogyan került az árvaházba, de ezeket mindig elhessegette magától, mondván úgysem számít semmit.