Souls of Darkness

4. Kötet - 10.Fejezet

10.Fejezet

Ahogyan a busz egyre távolodott a várostól, Dan úgy lett egyre inkább kétségbeesettebb. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében és még mindig képtelen volt felfogni a helyzetét. Tegnap még az ágyában feküdt, az anyjának a főztjét ette és olyan dolgokkal töltötte az idejét amiket szeretett csinálni és élte az életét, most meg már egy javítóintézetbe viszik amibe koholt vádak alapján ítélték. Nem volt kétsége afelől sem, hogy a Wilson család a bírót is megvette, hiszen az ő viselkedése és hozzáállása az ügyhöz egyáltalán nem volt egy szakmabelihez méltó. Az úton, szürke, kiszáradt fák jelezték, hogy ez már korántsem egy barátságos környék. Az ágaik pedig mintha csak az utat mutatták volna oda ahol az elkövetkező éveit fogja tölteni.

- Most mi lesz? Mi vagy mik fognak odabent történni velem? Milyenek lesznek az állatok? Milyen lesz a kaja? - ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel benne. Valahol legbelül azonban még mindig reménykedett benne, hogy ez csak egy rossz álom, de szép lassan rá kellett eszmélnie, hogy ez bizony a nyers, bűzölgő valóság.

A busz körülbelül 45 perc múlva érkezett meg egy hatalmas, kerítésekkel körbevett épülethez. A buszvezető dudált és a kapu hirtelen kinyílt. Ahogy Dan még jobban körbenézett az udvaron még jobban elfogta a kétségbeesés. Az udvaron olyan fiatalok lézengtek akikről még azt is el lehetett volna hinni, hogy megölték a családjukat, megkínoztak másokat vagy hasonló dolgok miatt kerültek ide. A busz nemsokára megállt, a sofőr pedig hátraszólt neki.

- Végállomás: Dress Parade Javítóintézet! Azonnal kiszállni!

Dan erőt vett magán , megfogta a csomagját és lassan leszállt a buszról. Az épület előtt már várta egy őr , hogy bekísérje az épületbe. A nagydarab, marcona bulldog férfi egy centit sem tágított mellőle amíg be nem értek az intézetbe, majd pedig a regisztrációs pulthoz nem értek. Miközben befele igyekeztek, Dan még egy kicsit körbenézett az udvaron lévők között, akik szintén észrevették. Nem tudta nem érezni a pszichopata, szociopata tekinteteteket amik rávetültek. Egyesek már a puszta nézésükkel ölni tudtak volna. Az őr azonban ráparancsolt, hogy ne nézzen rájuk. Hamarosan be is értek az épületbe. Dan orrát azonnal megcsapta a helyég szaga. Klóros felmosószag és mocsok undorító szaga keveredett egymással. A regisztrációnál kitöltötte a rá vonatkozó papírokat.

- Név? - kérdezte a regisztrációt végző férfi.

- Daniel Harris.

- Aham látom , már vártunk téged , kisfiam! Itt vannak az egyenruháid és a fogkeféd! Mostantól te vagy a 2875. számú lakó! Remélem, hogy nagyon jól fogod magad érezni nálunk. - nevetett a férfi.

Csak nagyon kevés dolgot vihetett be magával. A családi fényképet azonban még a buszra való felszállás előtt elrejtette a zsebében. Arról nem volt hajlandó lemondani, még ha tudta is, hogy minden egyes alkalommal sírni fog amikor rá fog nézni.

Még egy gyors motozáson át kellett esni mielőtt megkapta a volna az egyenruháját, ami undorító szürke színével bélyegezte meg őt.

- Most már hivatalosan is ez az otthonod! Érezd nagyon jól magad nálunk, kölyök! - gúnyolódott rajta ez az őr is, de Dan újfent nem szólt semmit. Nem is nagyon mert megszólalni.

Még azelőtt át kellett öltöznie, mielőtt beléptek volna a főépületbe. Ez nem tartott sokáig, bár már az első másodperctől fogva rosszul volt attól, hogy ilyen ruhát kellett magán hordania. Miután ezzel megvoltak, az őr a szobájához kísérte, amit ők viszont csak celláknak hívtak. Amíg afelé tartottak, az őr röviden ismertette, hogy mi hol van az épületben. Ahhot képest, hogy milyen hely volt ez, jól fel volt szerelve, persze csak a lehetőségeikhez képest. Tévészoba, szabadidőszoba, közös társalgó, sportpálya, még egy könyvtár is volt az épületben aminek használatát persze engedélyhez kötötték. Elhaladtak az étkező előtt ahol épp pár bentlakó végezte a takarítást, de egyből gúnyolódni kezdtek amikor Dan-t meglátták.