Souls of Darkness

40. Kötet - 120. Fejezet

Michael csak egykedvűen ült az árnyékos padon, de a szemét végig Dan-en tartotta amíg elvégezte amiért jött. A jelenet és annak érzete azonban nem volt számára ismeretlen. Ugyanis nem csak Dan és Marco hanem anno Emilio is átment ugyanezen. Ugyan már jó pár év eltelt azóta, de még mindig tisztán emlékezett arra a napra amikor Antonio meghalt. Akkor látta először és utoljára sírni a barátját ahogyan az édesanyjával egymást átölelve adják ki magukból a fájdalmukat. A temetésen pedig végig mellette állt nehogy összeessen vagy rosszul legyen a gyász okozta fájdalomtól. A szertartás után pedig szinte azonnal bezárkóztak az otthoni irodájába, hogy átbeszéljék a dolgokat. Emilio akkor közölte vele, hogy bár kénytelen átvenni az apjának a helyét , de még egyáltalán nem volt biztos benne, hogy készen áll-e erre a feladatra. Emellett a családjáért is aggódott. Ekkor rátette a kezét a vállára és a lehető legkomolyabb hangnemben biztosította arról, hogy nem csak, hogy készen áll rá, de akármi is történjen ezek után, ő mindig mellette fog állni. Emilio ekkor nevezte ki őt a jobbkezévé és legfőbb ügyintézőjévé. Tudta, hogy mivel fog ez járni és, hogy ez az egész hátralévő életét meg fogja pecsételni, de megtette. Ahogy pedig Dan-t figyelte a sír előtt úgy jutottak eszébe a múltban történt egyéb dolgok is. Elias temetésén Marco ugyanezt csinálta, és Antonio szemében is látta a fájdalmat Bernardo temetésén. Ekkor vonta le azt a következtetést, hogy nem számít mennyire keménynek is mutatja magát valaki, a gyász okozta fájdalom mindenkiben ugyanazt váltja ki. Dan pedig mintha akkor élte volna meg ezt az érzést. Mikor már látta, hogy végzett felállt a padról és egyenesen odament hozzá és a vállára tette a kezét.

- Jól vagy?

- Nem igazán. - válaszolta letörten Dan. - Ha arra gondolok, hogy ezt már jóval előbb meg kellett volna tennem akkor csak még rosszabbul érzem magam.

- Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érzem át amit most te. Nem először látom ezt a jelenetet. Mind a négyen átmentetek már ezen....

- Négyen?

- Te, Marco, Emilio és Antonio is.

- Na és te?

- Én nem. Sőt, örülök neki, hogy az apám és az anyám is a föld alatt van már. Mióta csak az eszemet tudom állandóan balhéztak egymással, nem volt ritka, hogy egymáshoz vágták az üres sörös meg egyéb üvegeket. Aztán egy nap anyám ezt megunta és álmában fejbe lőtte apámat majd magával is végzett.

- Nem semmi.

- Nem hát. A nagybátyámék neveltek utána, de ez már nem tartozik rád és gondolom nem is érdekel.

- Épp elég ennyit tudnom.

- És mit érzel most? Elérted amit akartál?

- Lényegében igen. És hogy mit érzek? Őszintén szólva én sem tudom. Egyrészt ahogy mondtam elég rosszul amiért ezt csak most tettem meg, másrészt viszont, hogy végre megtettem van bennem egy kis elégedettség érzés is. Azt nem tudom és valószínüleg sosem fogom megtudni, hogy Bernardo büszke lenne-e rám vagy sem, de ez úgysem számít. Emilio is azt mondta nekem, hogy koncentráljak a jelenre és a jövőre és így is fogok tenni. Ha te is képes vagy egyszerre végezni a munkáidat akkor nekem is menni fog ezután is.

- Ez a beszéd! - veregette meg a vállát. - Akkor mehetünk?

- Mehetünk. - válaszolta Dan, majd elköszönt Bernardótol is. Még nem tudta, hogy ki fog-e még valaha menni hozzá, de remélte, hogy igen.

Michael is lerótta a tiszteletét neki, majd visszamentek az autóhoz, beszálltak és visszaindultak a városba. Útközben nem nagyon szóltak egymáshoz, Michael ugyanis azt látta rajta, hogy mintha nagyon gondolkozna valamin, de inkább nem kérdezett rá, hogy min töri annyira a fejét. Mondjuk nem is kellett megkérdeznie mert Dan egy idő után magától is feltette neki a kérdést ami a fejében motoszkált.