B A B A B Ó | ByeAlex

13. rész

- Óó, és a barátnőtök is itt van - ért oda hozzám Dávid, aki megölelt, majd hangosan nevetett a saját poénján.

- Honnan ismeritek ezeket a barmokat? - kérdezte suttogva Eró, miután a fiúk kicsit eltávolodtak.

- Múltkor összefutottunk egy buliban. Miért? - kíváncsiskodtam.

- Egyszer egy haveromnak "segítettek" lemezkiadáskor, és lehúzták szegényt, nem kis pénzzel... - mondta szúrós szemekkel.

- Óó, sajnálom - mondtam szomorúan, de Eró csak mosolygott.

- Már régen volt - mondta és kisimított egy tincset az arcomból. - Gyönyörű vagy! - súgta a fülembe, amitől minden porcikám bizseregni kezdett.

Sajnos nem tudtam sokáig élvezni a közelségét, mivel Lincu elkezdte rángatni a karját, hogy táncoljon vele. Ő persze örömmel ment, így nem igazán őszinte mosollyal figyeltem, ahogy táncikálnak a fiúk által kreált ütemre. Nemsokára elkezdett az egyik srác énekelni, úgyhogy többen is felálltak a csapatból és ők is csatlakoztak a tánchoz. Én egy kövön ülve ringatóztam, majd egy nagy kezet éreztem a csupasz vállamon.

Érintésére nem kaptam fel a fejemet, csak zavartalanul figyeltem a táncolókat, majd éreztem, ahogy egyre lentebb csúsznak az ujjai a karomon, majd megfogta a kezemet az idegen és elkezdett maga után húzni, így nem láthattam az arcát. Elég késő volt már és a gyengén világító lámpafény nem volt elég ahhoz, hogy rájöjjek ki is az, aki táncba hív. A többiektől kicsit távolabb megálltunk és magával szembe fordított, így végre szemügyre vehettem a táncpartneremet. Döbbenten kerestem tekintetét, de ő csak közelebb húzott magához, és a béna, tipikusan a lagzikban dülöngélő lassúzást választotta.

Kb. 4 másodpercig bírtam, aztán kettőt csentintettem, mire Lindus felkapta a fejét és kacsintva elindított a telefonján egy számot. Nemsokára már az egyik fiú speakeréből bömböltek a latin dallamok, így hazai terepen érezve magamat hamar átvettem az irányítást. Az első pár lépést lassítva mutattam, amit ügyesen le is másolt, aztán mikor gyorsítani akartam, nem engedte.

- Nem tudok táncolni - mondta halkan a fejét csóválva.

- Csak engedd el magad! - bíztattam és visszatértünk a lassú mozdulatokhoz.

Egy ideig megint komótosan lépegettünk és úgy láttam rajta, hogy ebben a tempóban már biztosan mozog, így megint igyekeztem átvenni a diktálást, és egyik karját a magasba emelve forgattam meg magamat, mivel neki fogalma nem volt arról, hogy mit szeretnék csinálni. Még jött két újabb mozdulat, aminek a tanításával próbálkoztam, de megint közelebb hajolt.

- Tényleg nem tudok táncolni! - mondta komoly arccal, amitől egy picit elszomorodtam.

Olyan még nem volt az x évnyi tánctanításom során, hogy valaki kilépett volna egy csoportból vagy azt mondja egy-egy tanfolyam után, hogy nem tud táncolni... Lehetetlen! Mindenkinek van érzéke a tánchoz. Kinek több, kinek kevesebb, de van. És én mindig megtalálom mindenkiben a tehetséget, úgyhogy nem fogom csak úgy feladni.

Még egyszer megragadtam a kezét és összekulcsolva ujjainkat kezdtem ismét a lassú tempóval. Lágyan ringatóztunk, aztán kézcsere jött, majd karjainkat a fejünk fölé emeltem és a következő ütemekre lassan leengedtem azokat, így egymás nyakában pihentettük kezeinket. A nyakától lassan simítottam egyet az arca irányába, majd ujjaim hegyét a sapkája alól kilátszódó hajába vezettem. Eddig elég robotosan, darabosan mozgott, de ettől a mozdulatomtól kirázta a hideg, és teljesen elengede magát ezután. Ő pont az ellentétes irányba indította kezeit, így a vállamon és a karomon kúsztak végig az ujjai, majd megszorította a bal kezemet és azt is az arcára rakta.

Ahogy a tenyereim között lévő kíváncsi arcát figyeltem, akaratlanul is simogatni kezdten a borostás állkapcsát. Elemelte a bal kezemet, majd boldogan vigyorgott, mikor meglátta a gyűrűjét rajtam. Ekkor véget ért a szám, de mi még álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve. A szájához húzta a kezemet és rápuszilt a gyűrűre, ami a hüvelykujjamat ölelte körül.