B A B A B Ó | ByeAlex

34. rész

- Alex... - suttogtam.

- Igen? - kérdezte lazán és elkezdte puszilgatni a nyakamat.

Megfordultam, majd két tenyere közé fogta az arcomat és próbált megcsókolni, de elhúzódtam és felkaptam gyorsan a pólómat.

- Ne hisztizz már, tudod, hogy sűrű hetem volt! - ráncolta idegesen a homlokát.

- Nem hisztizik senki, csak nekem is az volt - vontam meg a vállamat, aztán bedobáltam minden cuccomat a táskámba.

Megálltam vele szemben és vártam, hogy mit reagál, de csak biccentett az ajtó felé, így kisétáltunk a suliból. Elvette a táskámat és berakta a csomagtartóba, aztán kinyitotta nekem az ajtót és elindultunk valahova. Igazából nem vagyok abban biztos, hogy valaha tudni fogom, hogy hova megyünk, mert minden eddigi utunk meglepetés volt.

Elég sokat autókáztunk és már félúton elvesztettem az irányérzékemet, szóval totál ismeretlen utcákon kanyarogtunk, mikor végre leparkolt egy kihalt környéken. Még mindig lovagias kedvében volt, így kinyitotta a kocsit és a karját nyújtva segített kiszállni, majd az egy hatalmas üvegajtó előtt álltunk meg, amit millió kandzsi díszített. Belépve az ázsiai konyha ezer meg egy illata fogadott minket, majd a pincér vigyorogva betessékelt minket egy külön terembe. Elég nagy szoba volt, szerintem szülinapi bulikat szoktak itt tartani, de most csak kettőnknek volt megterítve. Várjunk csak... már meg van terítve egy kb. 20 főnek elegendő asztal két embernek...

- Honnan tudtad, hogy mikor végzek? - kérdeztem.

- Lincu - rántotta meg a vállát.

- És miből gondoltad, hogy ráérek? - húztam össze a szemöldökömet.

- Egyértelmű, hogy rám érsz! - legyintett.

- És ebben ennyira biztos voltál, hogy napokkal ezelőtt lefoglaltad ezt az egész termet kettőnknek?

- Csak egy órája telefonáltam, de törzsvendég vagyok - rántotta meg a vállát.

- És öntelt - ráztam a fejemet.

- Szofi... - emelte a mutatóujját, mintha fenyegetne, hogy ne szóljak vissza többször. - Mit eszel? - mosolygott végül.

- Ami van, nem tudom - lapoztam fel a könyvecskét ami a menüt tartalmazta.

- Ha rám hallgatsz, ezzel kezdesz - mutatott a 15. számú előételre.

- Fúúúj... A balatoni, jó 20 liter olajban sült hekken kívül nem eszek halat - fintorogtam.

- Akkor ezt - mutatott egy másikra, ami disznóhúsból van elkészítve.

- Rendben - mosolyogtam, majd kerestem egy ehető főételt is, aztán bő 10 percig szótlanul néztem Alex gyönyörű szemeibe.

- Na mi az? Elvarázsoltalak? - kacsintott, mire felnevettem.

- Csak... A pupilláid olyan szépek.

- Szépek? Hogy lehet egy pupilla szép? - röhögött.

- Hát úgy, hogy olyan nagyra tágultak, és az tudod minek a jele... - mondtam, közben piszkáltam a kikészített evőeszközöket.

- Nem vagyok szerelmes - mondta ridegen, majd mielőtt bármit mondhattam volna berontott a pincér 4 kisebb tányérral, ami különböző finomságokkal volt megpakolva.

Ezt követte a főétel és valami édes desszertféle is, ami iszonyat tömény volt, de hihetetlenül finom. Ez nem mondható el arról a sushiról, amit megkóstoltatott velem Alex. Ő jóízűen falatozott, majd kényszerített, hogy egyek legalább egyet, így nagy nehezen lenyomtam a pici falatot, de csak gusztusalan mocsár ízt éreztem a számban, bár nem tudom, hogy a mocsárnak van-e íze egyáltalán, de tuti ilyen lehet.

Hazafuvarozott, majd a liftnek támaszkodva várta, hogy bejussak végre a lakásba. Kis kutakodás után megtaláltam a kulcsot, aztán értetlenkedve figyeltem, hogy nem jön bentebb.

- Jó éjszakát Szofi! - mondta, majd kinyitotta az ajtót.

- Szép álmokat Alex! - intettem neki, majd nem bírtam megállni, hogy ne mondjam ki, ami már az étteremben megfogalmazódott bennem. - Amúgy én sem.

- Te se mi? - nyitotta nagyobbra az liftajtót és visszalépett egyet.

- Én se vagyok szerelmes - jelentettem ki az igazat, mire csak rezzenéstelen arccal állt előttem, aztán szó nélkül beszállt és elindult a lifttel.