79. rész

913 67 3
                                    

Órákig figyeltem, ahogy az emberek jönnek-mennek és még mindig nem tudtam, hogy mi történik éppen. A telefonomat percenként ellenőriztem, de értesítés nélkül simult a tenyerembe. 7 óra körül már tényleg nem bírtam tovább és gondolkodás nélkül kocsiba ültem és elmentem a lakásához. Ott nem volt egy lélek sem, így jött az iroda, ahol a megbeszéléseiket szokták tartani. Természetesen akkora szerencsém van, hogy ott sem találtam rá, így átgurultam a közeli stúdióba. Már reménytelenül sétáltam be, majd megláttam Réta feje búbját a pult mögött, amitől még jobban elment a kedvem, de a szükség nagy úr, így megköszörültem a torkomat:

- Szia! Alex? - fogtam a lehető legrövidebbre.

- Nem tudom, én azt hittem, hogy ma mentek...?! - nézett rám és tényleg látszódott a meglepettség az arcán.

- Én is... Mindegy, köszi, szia! - menekültem.

Nem bírtam tovább, felhívtam Zolit is, de nem vette fel, aztán sorban a többiek telefonja is csak percekig csengett, míg végül Bálint felvette.

- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak! Alex?

- Sziaaaa! Öhmmm, fogalmam sincs. Mi a fiúkkal beültünk egy sörre, de ő lemondta - kaptam a választ.

- Aha, jó, akkor köszi, jó szórakozást nektek! - hadartam.

A könnyeimet sikerült visszatartani addig amíg a ház előtt le nem parkoltam, de még a kocsiban kitört belőlem az egész napos stressz és szerintem egy jó 30 percig bőghettem, mire végre már lemyugudtam annyira, hogy tudtam lélegezni, majd felmentem a lakásba. Az egész kis körutam bő 2 óra volt, így fáradtan sírtam álomba magam.

05:17 vakítják a szememet a kijelzőmön megjelenő számok. Ezen felül viszont semmi, csak Lincu üzenete a közös csoportban, amit valószínűleg pár pohárka ital után pötyöghetett.

Felültem az ágyban és csak bámultam a semmibe. Nem is tudom mire vártam, talán, hogy a sötétségből egyszer csak előlép, vagy hogy befekszik mellém az ágyba, vagy valami, de semmi nem történt és már el is repült egy óra. Aztán még jó pár, és zombiként, elgémberedett lábakkal ültem a gyűrött lepedőn, mikor kopogtak.

Elengedtem a fülem mellett, de még erőteljesebben próbálkoztak, így igyekeztem erőt venni magamon és elvánszorogni az ajtóig. Résnyire nyitottam csak ki, de ez pont elég volt ahhoz, hogy a postást egy életre elijesszem, mert pont úgy néztem ki, mint aki a hullaházból szabadult. A kezembe nyomta a kis csomagot, aztán már sietett is el. Feltéptem a celluxot, majd az új tánccipőmbe rendelt gél-talpbetétet emeltem ki a dobozból. Nem tudom miért, de még volt egy apró reményem, hogy Alex küldött valamit, hogy kiengeszteljen, de nem...

Csináltam egy teát magamnak és  élettelenül foglaltam helyet a kanapén. Két szürcsölés között megrezzent a telefonom, Alex sms-ével.

"Lent várlak, mégis el tudunk menni! Csók"

Nagyot sóhajtottam és kinéztem az ablakon, majd megláttam, ahogy a telefonját nyomogatja a Mini kormánya mögött. Már biztos sok idő telt el azzal, hogy csak bámulom, mert csörögni kezdett a telóm, majd kipattant a kocsiból és idegesen dobolt a tetőn. Ha lett volna egy kis esze, akkor felpillant, de ő türelmetlenül elindult a kapu irányába. Nem telt bele 1 perc és már dörömbölt az ajtón.

- Babó, engedj be! Szofi? Szof! ZSÓFIA!

B A B A B Ó | ByeAlexWhere stories live. Discover now