B A B A B Ó | ByeAlex

43. rész

Olyan sok rossz döntést hoztam már az életben, hogy úgy voltam vele, ez az egy nem oszt, nem szoroz, úgyhogy felkaptam a kabátomat és elindultam a kocsihoz. Persze a tegnapi piálástól elfelejtettem, hogy a kis Fiatom a táncsuli előtt fagyoskodik még mindig, viszont a buszok nagyon ritkán járnak, így elindultam gyalog. Laza 50 perc alatt oda is értem, majd jó fél órát járatva a motort, végre kiolvadt az autó és elindultam. Rossz döntések, mi? Az mennyire rossz, hogy elindulsz majdnem éjfélkor valakihez Szenteste, akinek nem tudod a címét?

Kocsikáztam fel-le, míg vártam, hogy Saci visszaírjon, hátha valaki a bandából még nem ivott annyit, hogy meg tudja írni, mégis hol lakik Alex. Bő 10 perc után megkaptam a koordinátákat és elindultam a gps-szel. Mondanom sem kell, hogy annyira hideg volt, hogy a telefonom, elég sokszor lefagyott és random utcákon kanyarogtam, amíg magához nem tért, így 01:36kor, csapzottan, dideregve kiszálltam a kocsiból és a kapucsengő fölötti apró fénysugár segítségével próbáltam megkeresni hogyan juthatnék be.

Már minimum 5 perce zenél ez a szar kapucsengő és senki nem válaszol, amikor eszembe jut, hogy kurvára Karácsony van, és velem ellentétben az emberek ezt megünneplik, sőt nemhogy ünnepelnek, de közösen töltik el ezeket a napokat a családjukkal, barátaikkal, párjukkal, szóval annak az esélye, hogy valakit otthon talász ilyenkor, az elég kicsi. Mondhatni lehetetlen. Visszaültem a kocsiba és írtam egy sms-t neki.

"Boldog Karácsonyt Alex!"

Te jó ég, mitha valami szomszéd néni, vagy általános iskolás osztálytárs lennék... De őszintén, nem akartam nagy felhajtást. A könnyeimmel küzködve hajtottam a fejemet a kormányra, hogy egy kis erőt gyűjtsek mielőtt még másfél órát kocsikázok hazafelé.

Egy hatalmas FIAT felirattal a homlokomon a telefonom rezgésére ébredtem. Bár csak homályosan láttam a képernyőt, így is tökéletesen kivehető volt Alex neve a kijelzőn, így vettem egy nagy levegőt és felvettem a telefont.

- Szia!

- Szia Szofi! Boldog Karácsonyt!

- Neked is! - mondtam bágyadtan.

- Miért nem vagy otthon? - kérdezte váratlanul.

- Mi?

- Itt állok az ajtód előtt 20 perce és nem nyitod ki... - mondta nevetve, én meg azt hittem megáll a szívem.

- Neee! Én csak... De azt hogy? Én meg itt...

- Csak viccelek! Megmozdulni sem bírok, annyit zabáltam - röhögött hangosan.

- Mindenki otthon van? - kérdeztem teljesen megsemmisülve.

Igazából fel sem fogtam még, hogy mit mondott, de annyira elvette az erőmet ez az elmúlt két nap, pontosabban az éjszakai túráim, hogy patakokban folyt megint a könnyem a fáradtságtól, így szipogva hallgattam, ahogy elmeséli, hogy mit néztek, ki mit kapott és hogy mi volt a menü ma este.

- ...de még a bejglinek neki se kezdtem - fejezte be a monológját.

- Örülök, hogy jól érzitek magatokat! - mondtam végül.

- És te? Átmentél a csajokhoz? Vagy nem lepett meg anyud véletlenül? - kérdezte kedvesen, nekem meg még jobban összeszorult a szívem.

- Á, nem, nem akartam zavarkodni, ez azért csak nem egy szülinapi buli, hogy csak úgy beállítsak - hadartam.

- Hát.. amúgy de.. Happy Birthday Jesus! - nevetett megint, amivel nekem is egy pici mosolyt csalt az arcomra.

- Na jó, nem tartalak fel, edd meg még a bejglit, aztán punnyadjatok az Igazából Szerelem alatt.

- Te is azt nézed? Akkor az olyan mintha együtt néznénk, de romiiii - röhögött megint, de én teljesen kifakadtam.

- ALEX!