B A B A B Ó | ByeAlex

77. rész

Most mit mondjak... Halak vagyok, én mindent megérzek, és tudtam, hogy lefeküdtek, hiába tagadta kismilliószor Alex, amikor ez a téma feljött. Lehetnék csalódott vagy megrendíthetett volna ez a párbeszéd, de őszintén szólva pont szarok bele, hogy mi volt köztük. Ma Alex bebizonyította, hogy ezután már nem lesz semmi, és ez számít. A múltkor a lakásán is leállította, ma megkaptam életem legszebb ajándékát ezzel a dallal, aztán most fültanúja voltam, hogy megint elküldi Rétát a francba, szóval nincs nagyon mitől tartanom.

Győztes mosolyt villantottam a tükörképemre és elindultam megkeresni Alexet.

- Indulunk - adta a nyers utasítást, én pedig a többieknek búcsút intve követtem őt az ajtóig.

A hazafelé vezető úton nem szóltunk egymáshoz, s bár ő nem sejtette, hogy hallottam részleteket, hagytam, hogy kiőrjöngje magát olyan befordultan, csendesen. Leállította a motort és mélyen a szemembe nézett.

- Mit mondtál, amikor véget ért a dal? - kérdezte nemsokára.

- Szeretlek! - simítottam végig az arcán, ami eddig gondterhes volt, de erre a varázsszóra minden bánata, idege, morcossága eltűnt.

- Akkor jól értettem - dőlt hátra az ülésén önelégülten, én meg rácsaptam egyet a combjára, mert nem ilyen reakciót akartam hallani tőle.

Áthajoltam a váltó felett és millió apró puszival rohamoztam meg, amit egy ideig mozdulatlanul tűrt, de pár perc után szerelmes csókot adott, amitől minden porcikám bizsergett.

- Köszönöm, hogy vagy nekem! - mondta halkan, amikor elváltunk.

Én viszonzásként csak újra megcsókoltam, majd felsiettünk a lépcsőn és átadtuk magunkat a gyönyörnek. Másnap már 1 óra is elmúlt, mire magunkhoz tértünk, úgyhogy összeszedtük magunkat és elindultunk a kifőzdébe, ahol először vacsoráztunk együtt.

- Bármennyire jól esik, amikor főzöl nekem, ezt úgysem fogod utolérni sose - kanalazott bele a levesébe újra Alex, én meg csak jót nevettem a dolgon.

- De attól még próbálkozok majd! - védtem magam.

- Múltkor kérdeztél valamit... Gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy december 13.

- Tessék? - értetlenkedtem.

- Kérdezted, hogy mikortól "számítunk egy párnak". Szerintem a Zsivány Egyes mozink óta - fejezte be a mondatot és a levesét is.

- Jaaaa, nem tudtam hirtelen, hogy mire gondolsz. Miért pont az a dátum jutott eszedbe?

- Csak.

Nem is tudom milyen magyarázatot vártam, de jelenleg ezzel is beérem, mivel az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és nem az, hogy mióta.

Miután megebédeltünk a Margitszigeten csaptunk egy kört, ami egyébként nem volt a legjobb ötlet, mert úton-útfélen megállították Alexet, egy képre vagy egy aláírásra. Azért még mindig fura, hogy ez amúgy a valóság és hogy ezzel számolnunk kell. Így is, még csak egy napja tették közzé a nekem dedikált dalt, és máris olyan hozzászólások érkeztek, hogy nem csak engem, de Alexet is megrémisztették. A féltékenység és az irigység határtalan, csak azt nem tudom, hogy miért jó ez az embereknek.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben figyeltem Alex újabb selfie-jét egy tinilány-csapattal, majd nyugtalan arcát látva egyből hazaindultunk.

- Ne haragudj! - fogta meg a kezemet, amikor felértünk a lakásba.

Én csak álltam szótlanul és néztem a gyönyörű szemeibe.

- Tudom, hogy gáz volt, de kérlek szólj hozzám! - fürkészte arcomat kétségbeesetten.

- Én csak... - sóhajtottam. - Jól hallottam, hogy bocsánatot kértél? - néztem rá nagy szemekkel, mire kitört belőle a nevetés.

- Most nem mondod komolyan, hogy ez a legnagyobb észrevételed a mai sétánk után?! - törölgette szemeit.

- De! És el sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik! - ugrottam a nyakába.

- Akkor inkább mutasd meg... - súgta a fülembe vadító szavait.