B A B A B Ó | ByeAlex

100. rész

- Miért forgatod ki a szavaimat? - néztem rá értetlenül, mire még idegesebb lett.

- Nem forgattam ki, csak elismételtem amit mondtál! - ült fel az ágyban.

- Jó, igazad van, nem én várom, hanem ketten várjuk, de akkor is az én méhemben lesz, na! Erre értettem... Nem kell minden idióta gondolatodat rám zúdítani!

- Persze... Költözzünk össze, de ne töltsük itt az első estét; odáig vagy értem, meg hálás meg mittudomén, de eszedbe nem jut még az eljegyzés vagy a házasság; most meg a TE gyereked - sorolta a dolgokat.

- Alex, most nagyon remélem, hogy csak viccelsz és az elmúlt 2 napban elhangzott mondataim részleteiből nem próbálsz ellenem hadjáratot indítani, mert eddig nagyon úgy tűnik - mosolyogtam és reméltem, hogy tényleg csak szórakozik.

- Nem Zsófi, ezt komolyan mondom. Lehet az agyadra ment az itthonlét vagy nem tudom, de teljesen megbolondultál és úgy viselkedsz, mint egy felelőtlen tini picsa. Tönkreteszed a konyhát, minden rumlis, nyavalyogsz és az eddigi éned egyáltalán nem mutatkozott meg amióta itt lakunk. Én nagyon remélem, hogy nem ismertelek félre és nem az volt a célod, hogy megszerezz és utána semmi komoly, meg tartsalak el, meg ilyenek.

- Alex, utoljára kérdezem, te viccelsz? Mert ismerem a sötét humorod legdurvább poénjait is, de ez még nekem is sok! - szóltam erélyesebben.

- ZSÓFI! Nem viccelek, nem érted? Csak mondd meg mit akarsz! Ne játszadozzunk egymással - mondta egyre halkabban.

- Őszintén?! Nagyon megsértettél azzal, hogy azt hiszed félreismertél, vagy hogy engem el kell tartani, úgyhogy nem szeretnék most semmit megvitatni veled - álltam fel, majd elkezdtem magamra venni a nemrég földre hajított ruháimat.

- Most mit csinálsz?

- Hazamegyek - válaszoltam tömören, aztán elindultam a telefonomért és a kulcsokért.

- Nehogy már még neked álljon feljebb, meg te legyél megsértődve! Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántottál - emelte fel a hangját.

- Az, hogy egy félmondattól így felkapod a vizet, az nem normális, pláne, hogy semmi olyan szándék nem volt mögötte, amilyet te belelátsz! Szia - tártam ki az ajtót.

- Szofi, ha most elmész akkor vége...

- Na, tudod kinek adj ultimátumot - néztem lesajnálóan és bezártam az ajtót.

Komótosan elsétáltam a kocsiig és valamiért azt vártam, hogy majd utánam jön, de ez nem történt meg. Nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy ne nézzek vissza, de sikerült úgy kihajtani az utcából, hogy nem fordultam meg, sőt csak a sarok után kezdtem el úgy bőgni, mint egy csecsemő. Na jó, ezt a gyerek-témát jobb lesz hanyagolni. Hogy a francba jutott ilyen eszébe?! Tudom, hogy kimerült és három nap választ el minket a nyaralástól, és lehet, hogy türelmesebbnek kellene lennem vele, de ez az egész nagyon szarul jött ki. Még hogy ingyenélő vagyok, te jó ég... Azért mert van 3 nap szabim, amikor nem tudok mit kezdeni magammal. Lehetne megértőbb, ez az első alkalom az elmúlt négy évben, amikor van szabad időm, ami a semmiből jött és nem tudtam programokat tervezni. És egyáltalán nem vagyok rutinos ebben, ez látszódik is, de akkor sem kell letámadni. De nekem sem kellett volna csak így eljönni... Felnőtt emberek módjára megbeszélhettük volna. De most már nem megyek vissza, mert őt ismerve, elment futni, és nem fogok rá várni órákat, hogy lenyugodjon, ami nem is garantált.

Már több, mint 20 perce bolyongok és vitatkozok magammal, ami tökéletes jele annak, hogy totál megőrültem, így nagy levegőt veszek és végre hazáig gurulok. Nagyon furcsa, még így három nap után is, belépni a lakásba. Olyan, mintha már évek óta nem lakna itt senki. Alig maradt itt pár cuccom a bútorokon kívül, de áldom az eszemet, hogy nem adtam ki egyből albérletbe. Most csövelhetnék Lincuéknál vagy Saciéknál 29 éves létemre, pedig utoljára gimiben "költöztünk össze" amikor úgy összevesztem anyával, hogy "világgá mentem", egy egész hétvégére. A béna emléken nagyot nevetek, ami az csendes lakásban csak úgy visszhangzik.

"Ne haragudj." - kezdek neki egy SMS-nek, de inkább kitörlöm.

"Bocsáss meg." - jön az újabb ötlet, de ezeket a szavakat is eltűntetem.

"23:00, a ház előtt." - küldtem el végül az elsőre értelmetlennek tűnő üzenetet, de tudom, hogy érteni fogja.

Már csak 20 perc és 11 óra lesz, és csak reménykedni tudok, hogy ki fog jönni a ház elé. Már vagy 10 perce itt vagyok, persze a másik utcán, de nem tudom még mindig, hogy hogyan kezdjem el, hogy ne legyen még nagyobb vita belőle. Sajnálom az egészet és remélem kibékülünk. Ez elég gáz, de ez az alapja a dolgoknak, viszont ezt nem mondhatom csak úgy neki.

2 perc és 11, úgyhogy átmegyek a mi utcánkba, mármint az utcánk marad, ha nem gondolta komolyan a szakítós faszságot.

23:06 - Még nincsen sehol. Megértem. Én is eljátszanám, ha fordítva lennének a dolgok.

23:17 - Azért ennyire nem bunkóznék, bármennyire is haragudnék rá.

23:31 - "?" - küldtem az újabb üzenetet, bár az előzőre sem válaszolt.

23:59 - beindítom a motort és megyek egy kört a lakópark körül, de biztos vagyok benne, hogy már rég visszaért, ha elment egyáltalán futni.

00:26 - Előkotortam a táskámból a kulcsokat már régen, de valami visszatart, és nem merek bemenni.

00:29 - Bárcsak a megérzésemre hallgattam volna...