B A B A B Ó | ByeAlex

60. rész

Annak ellenére, hogy hangja lágyabb volt, mint valaha, annyira féltem tőle, hogy nem tudtam megszólalni.

- Szofi? - kérdezte, és a karom szorítása helyett, tenyereit az államra helyezte.

Kibújtam a csapdája alól és erőtlenül elsétáltam a nappaliig, majd leroskadtam kanapéra. Remegtem az idegtől és ez csak fokozódott, amikor hallottam, hogy közelít felém.

- Neked mi bajod van? Ez egy kibaszott Jimmy Choo cipő - forgatta a dobozt a kezében, aminek az egyik oldalán egy hatalmas horpadás, a tetején meg egy szakadás keletkezett, amiért behajítottam a sarokba.

Leült mellém, de nem tudtam még mindig felfogni, hogy tényleg ez történik, így a kanapé szélére másztam, és felhúzott térdeimet átkarolva próbáltam nyugtatni magamat. Idegesen harapdáltam a számat, emiatt másodpercenként kellett lenyalnom a vért az ajkaimról.

- Esküszöm nem értelek - csóválta a fejét és megpróbált megint leülni, de ismét arrébb húzódtam. Még szerencse, hogy nagy ez a szar kanapé.

Ezután megpróbált a csuklómért nyúlni, de még jobban besüllyedtem a háttámlába.

- Zsófia, mi van? - kérdezte az orrnyergét dörzsölve.

- Menj el - szaladt ki a számon az egyetlen dolog amire vágytam.

- Ne csin...

- Menj el! - szakítottam félbe.

- Szof... Beszéljük meg!

- MENJ EL! - üvöltöttem torkom szakadtából, de nem mozdult.

Ültünk csendben a kanapén percekig, és bármennyire erős akartam maradni, egy könnycsepp akaratlanul is legördült az arcomon. Gyorsan a térdemre hajtottam a fejemet, hogy ne lássa a bánatomat, és titkon még mindig azt reméltem, hogy csak kisétál az ajtón és magamra hagy. Örökre. Végülis már többször is megtette, úgyhogy még mindig volt egy pici remény, hogy eltűnik, de úgy látszik most nem vagyok ennyire szerencsés.

Mivel a kanapé sarkában gubbasztottam már nem tudtam másfelé menekülni, ezt kihasználva mellém húzódott Alex, de továbbra sem szóltunk egymáshoz. Nem tudom mit tervezett mára, de 7 óra már biztosan jó rég elmúlt a nagy hallgatásunkban. Annyira belefeledkeztem abba, hogy kisilabizáljam az időt, hogy nem is vettem észre Alex simogató kezét az enyémen. Bármennyire jól esett az érintése, elhúztam a kezemet, mert tudtam, hogy nem lenne jó vége, ha további testi kontaktusban lennénk.

- Szofi, kérlek!

- Alex... Én kérlek! Hagyj békén. Ahogy eddig is tetted Szilveszter óta. Ne keress, ne írj, ne hívj, ebben úgyis nagyon jó vagy!

- Jó. Barom voltam, hogy nem jöttem, de ne felejtsük el, hogy te hagytál ott! - játszotta a sértődöttet.

- Még jó, hogy otthagylak, ha nem bírsz a barátomról úgy beszélni, mintha ember lenne. Sőt, még fenyegetőzzél, hogy megvered. Nem vagy normális - ráztam meg a fejem.

- Ó, szóval most már nem a kollégád, hanem a "barátod" - rajzolt a levegőbe idézőjeleket.

- Valakinek meg kellett vigasztalnia... - rántottam meg a vállamat - És a csajok már unták, hogy folyton nyavalygok.

- Megvigasztalni? És sikerült neki? A wc-ben...? - kérdezte feszülten.

- Te miről beszélsz?

- Tegnap. Tropic Bár. Wc. Te és az a fasz. Rémlik?

- Nem történt semmi.

- Ja, Réta is pont ezt mondta - vetette oda gúnyosan.

- Kinek hiszel?

- Réta ezt látta...

- Én meg nem ezt láttam, mert képzeld el, én kurvára bent voltam a wc-ben Erickkel. És tudod hogy ki NEM volt ott, akinek nem kéne kavarnia a szart? Na ki? A drága Margarétád! - emeltem meg a hangomat.

- Mi történt? - kiváncsiskodott az én verziómról higgadtan.