B A B A B Ó | ByeAlex

72. rész

Egyik nap telt a másik után, és minden gyönyörű volt, igazán mesébe illő, és mint a 29 évem alatt megtapasztaltam, minden ilyen 'túl tökéletes' időszak egyszer elmúlik, így már rettegtem, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor minden megtörik. A szombati koncert után Alex hangja nagyon fura volt a telefonban, és szinte parancsolta, hogy ne várjam meg, mert sok idő míg hazaérnek, de emiatt nyilván alig tudtam elaludni. Még 3 óra múlva sem írt, így aggódva csörgettem, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az aggodalmam átfordult idegességbe és nem bírtam egy helyben ülni, így felkaptam a kabátomat és a kocsikulcsot, autóba pattantam és meg sem álltam Alex házáig. Mérgesen trappoltam fel a lépcsőn, de amikor lendült a kezem, hogy kopogjak, meghallottam, ahogy Alex és egy nő önfeledten vihorászik.

Teljesen lefagytam, tehetetlenségemben a falnak dőlve csúsztam a padlóig és mély levegőt véve próbáltam lenyugodni. Csak pár perc múlva figyeltem fel a többi ismerős hangra is. Kivehető volt, ahogy Zoli elevenít fel valami régi koncertes élményt, majd a fiúk vadul helyeseltek és ismét nagy röhögésbe kezdtek. Ekkor kicsit megnyugodtam, ami kb. 2 percig tartott, amíg valaki fel nem kiáltott.

- RÉTA! Ne már, baszki! - förmedt Alex Rétára.

- Jól van már, én csak... - kezdett a mondanivalójába, de Alex belé folytotta a szót.

- Nincs csak! Hagyjál már! Nem láttátok a telómat? - terelte el a szót, de így is kellemetlen csend következett.

Pár másodperc múlva a kijelzőm vakító fénye borította be a folyosót, majd a fiúk kérlelését hallottam. Hálát adok a gyors reakció-időmért, mert így hamar lesiethettem és elindulhattam hazafelé, de még így sem tudtam megelőzni Alexet, akinek a Minijét, már a ház előtti parkolóban kiszúrtam. Hogy ért ide előttem?? A lift a szokásosnál sokkal lassabban érkezett meg az emeletre, majd az ajtót óvatosan kinyitva, Alexet pillantottam meg az ajtóban várakozva.

- Hát te? - kérdezte meglepetten.

- Hát TE? - néztem rá én is értetlenül.

- Merre jártál, mindjárt hajnali 2 ?! - pillantott a telefonjára az idő lecsekkolása miatt.

- Megkívántam a nápolyit - görbült le a szám, amitől egyből nevetni kezdett.

- És hol van? - szegezte felém a következő, igen jogos kérdést.

- Már a kocsiban megettem, tudod milyen vagyok mikor megjön... - húztam fel a vállamat és egészen úgy tűnt, hogy bevette a sztorit.

Bár ő jól szórakozott a falás-rohamomon, én nem voltam ilyen jókedvemben a hazugságom miatt, de nem tudhatta meg, hogy megint féltékeny picsát játszva az ajtaja előtt hallgatóztam. Egy gyors zuhany után már mellém kucorodva szuszogott, amitől még rosszabbul éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem, de mentségemre szóljon, hogy megijedtem, amikor nem vette fel a telefont.

- Miért akartad, hogy ne várjalak meg?

- Mert nem tudtam, hogy haladunk majd az autópályán és nem akartam, hogy fent legyél sokáig.

- Úgysem tudok addig elaludni, amíg nem tudom, hogy épségben hazaértél - adtam a jó-éjt-csókot neki.

- Jövő héten nem tudsz eljönni velünk? - karolt át lassan.

- De, nagyon szívesen, csak akkor elcserélem pár órámat!

- Nehogy megint szívességet tegyen az a köcsög! - morogta.

Én csak kucogtam, majd elnyomott az álom. Hajnalban arra keltem, hogy egyedül forgolódok az ágyban, így elindultam a nappali felé, ahol Alex a telefonja kijelzőjét figyelte idegesen.