B A B A B Ó | ByeAlex

83. rész

Pont egy hét telt el Alex születésnapja óta, és ismét itt egy újabb alkalom az ünneplésre. Ha az ő számítását vesszük figyelembe, és december 13 óta vagyunk egy pár, akkor ma van a fél éves fordulónk. Már ha van ilyen. Inkább 6 hónapos. Talán. Mindegy is, a lényeg, hogy hasonlóakkal készültem, mint múltkor, csak kevesebb sütivel, és a múltkori kioktatása miatt, semmilyen külön ajándékkal nem vártam őt.

Már több, mint egy órája késik, de írta is, hogy nem tud 9-re itt lenni, bármennyire is igyekszik, így türelmetlenül várakoztam a kanapén, mikor végre csengetett.

- Neked miért nincs még kulcsod? - ráztam a fejemet.

- Neked is szia, és mert nem adtál?! - húzta fel a szemöldökét.

Hátat fordítottam neki és vártam, hogy kövessen a konyhába, de nem jött még pár perc múlva sem, így a nappaliba sétálva kérdőn néztem rá.

- Mi van, nem azt mondtad, hogy filmezünk? - tárta szét a karjait.

- De, csak előbb együnk - biccentettem a konyha felé, majd durcásan felállt.

- Boldog 6. hónapfordulót! - öleltem át hátulról.

- Baszkiii... - kezdte, és már rosszat sejtettem - Az ma van?

- Hááát, szerinted igen... Szerintem egyébként az, hogy a januárt, és a februárt nem töltöttük együtt, elég nyomós indok arra, hogy a szülinapomtól számítsuk, mert akkor...

Nem várta meg míg befejezem, csak egy szerelmes csókkal tudatta, hogy igazából tök mindegy, a lényeg, hogy vagyunk egymásnak. Én leültem az asztalhoz, de mire szedtem neki levest, addigra megint felszívódott.

- Alex?? - kiáltottam mérgesen - Ha nem vagy éhes, akkor mondd meg - nevettem.

- De, csaaak... - hallottam a hangját a folyosóról, majd egy hatalmas rózsacsokor jelent meg az ajtóban, ezt követte Alex tetovált karja, és az elégedett arca.

- Hihetetlen vagy! - temettem az arcomat a tenyerembe.

- Köszönöm, hogy fél éve elviselsz! - nyújtotta át a virágokat, amit egy édes csókkal háláltam meg. - Szeretlek! - mondta, miután ajkaink elváltak.

- Én is téged! - komolyodtam meg egy pillanatra, de miután nekikezdtünk a vacsorának, nem bírtam ki nevetés nélkül - Akkor most ez az első nagyoooon romi szeretlek? - néztem rá őzike szemekkel.

- Na jó, ha gúnyolódsz, akkor nem hallod többet - forgatta a szemeit, majd hozzámvágott egy összegyűrt szalvétát.

- Neem, nem, nem, nem! Szeretném még hallani! - mosolyogtam bájosan és úgy látszik hatott.

- Gyere már ide! - intett, majd felállva a székemről, lassan odasétáltam mellé.

Gyengéden megfogta kezeimet, simogatta, majd végigpuszilta őket. Én, az arcát a tenyereim közé szorítva, hajoltam közelebb hozzá, majd végtelennek tűnő csókcsatába kezdtünk. Az ölébe húzott, elkezdte apró puszikkal beteríteni a nyakamat, és haladt egyre lejjebb. Már a kulcscsontomnál kirázott a hideg, de amikor a mellemhez ért, mindenem összerezzent.

A folytatás talán még érzékibb volt, mint múltkor, pedig azt hittem azt nem lehet tovább fokozni. De Ő mindig meg tud lepni. Ő. A Nagybetűs Ő.

Már nem igazán volt energiánk átmenni TV-zni, így csak beszélgettünk addig, amíg el nem szundikált. Én még óvatosan simítottam párat az arcán, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel, majd engem is elnyomott az álom. Reggel egyedül ébredtem, mert ma, szerdán, indulnak az extra hosszú hétvégére, felvenni a mentorházas jeleneteket, így vasárnap estig nem is láthatom őt, amitől már most megszakad a szívem.