B A B A B Ó | ByeAlex

44. rész

- Mi van? - értetlenkedett. - Várj, te most bőgsz?

- Alex bazdmeg! Eltűnsz megint üzenet nélkül napokra. Tegnap totál bebasztam, hogy elfelejtselek, erre megajándékozol egy szaros CD-vel, de nem te adod ide, ááá, még véletlenül sem, hanem csak eljutattod a céges bulira. Ezzel felcseszed az agyamat és elindulok gyalog a térdig érő hóban a világ végére és egy padon csövelek melegítőgatyában, melltartóban meg egy szál pulcsiban. Reggel a főnököm talál meg, hazavisz, aztán összeveszek a csajokkal miattad, mert segítenek neked mindig a hülye ötleteidet véghez vinni. Aztán elkezdenek basztatni, hogy hálátlan vagyok és, hogy meg se érdemellek, mert nem mindennap jönne ilyen férfi az életembe, mint te. Ezzel kurva nagy lelkiismeret-furdalást okoznak és elindulok hozzád, hogy megbeszéljük a dolgokat. De persze Karácsony van és én ezt fullra elfelejtem, így most itt ülök a mínusz 20 fokban hajnal 3kor a kocsiban, a lakásod előtt.

- Miért voltál melltartóban meg pulcsiban egy padon? - kérdezte pár másodperc csend után, de annyira ideges voltam, hogy kinyomtam a telefont és elindultam haza.

Nagyokat pislogva próbáltam irányítani a kocsit, de amikor már negyedjére kaptam fel a fejemet, úgy gondoltam jobb lesz megállni. Lehúzódtam a leállósávba, kiraktam az elakadásjelzőt és hátrébb döntöttem az ülést, hogy pihenjek legalább fél órát mielőtt továbbindulok.

Ha azt hittem, hogy Alex meglátogatása a legrosszabb döntésem a mai éjjel, akkor nagyon rosszul gondoltam. Már éppen félálomban voltam, amikor a semmiből a kocsi hátuljának ütközött egy másik autó. Amire ezután emlékszem, hogy hangos szirénák repesztik át a megfagyott levegőt és én a mentő hátuljában ülök addig, amíg a másik, totálkáros autóból a tűzoltók kiszednek valakit. Miután agyrázkódás és belső sérülések gyanújával bevisznek, elég időm van két vizsgálat között elgondolkozni azon, hogy mit is jelent nekem Alex.

De még mielőtt megfogalmazódna bennem bármi, a zsebemhez nyúlok, majd az ágy melletti kis asztalra pillantok, de sehol nem látom a telefonomat. Ekkor bejönnek a rendőrök és megkérnek, hogy most már tényleg erőltessem meg magamat és próbáljak meg felidézni valamit.

Ha megpróbálok visszagondolni arra, hogy mi is történt pontosan, akkor valahogy így nézett ki az egész: hirtelen csapódás miatt az ülésen előrecsúszva először a középen lévő panelnek estem neki, aztán vissza az ülés melletti kézifékhez és sebváltóhoz, majd a hosszas gurulás után az anyósülés előtti szőnyegen találtam magamat. Ezután óvatosan próbáltam legalább az ülésre feltámaszkodni, de időközben sikerült kinyitnon az ajtót, így ott másztam ki a kocsiból. Ekkor a másik jármű egyik utasa már telefonált, de nem hallatszódott, hogy kivel és mit beszél. Csak foszlányok maradtak meg abból, ami ezután történt, és azok is elég ködösek. Csak a szirénákra és a hidegre emlékszek. Meg sajnos arra, hogy hogyan szedték ki a darabjaira tört autóból a sofőrt.

Akaratom ellenére elsírom magam, ami a rendőrök szívét is meglágyítja, így nem kérdezgetnek tovább, csak biztosítanak arról, hogy nem lesz semmi baj. Elhagyják a szobát, én meg egy pillanat alatt elalszok.

Reggel egy fáradt nővérke ébresztget, mert vér szeretne venni tőlem. Megtudom, hogy már 17 éves kora óta itt dolgozik, először gyakorlaton, aztán rendes munkaként, és ez már a 11. Karácsonya, amit bent tölt. Azt mondja nincs senkije, így nem akarja elvenni a lehetőséget a családosoktól, akiknek van kivel ünnepelnie. Megint elsírom magam és bocsánatot kérek, hogy ilyen Szenestét okoztam neki, de ő csitítgat, hogy ez a hivatása és megsúgja, hogy én vagyok az eddigi legkedvesebb betege, így hamar megnyugszok.