B A B A B Ó | ByeAlex

103. rész

- Nem fogod kihúzni belőlem - nevetett és elkezdte átnézni, hogy minden tényleg megvan-e.

- Kérlek, akkor csak valami segítséget adj! Azt tudom, hogy meleg lesz, de semmi mást nem mondtál - duzzogtam.

- Nem is fogok, de inkább menj zuhanyozni, készítsd be az útleveleket, kártyákat, töltőket, stb., aztán alvás, mert 4-kor már itt a taxi értünk.

- Rendben "Apu"! - bólintottam, majd sorra megcsináltam mindent, amire kért.

- Neked is ugyanúgy pihenned kell - ütögettem meg az ágyat az ő helyén, jelezve, hogy ideje aludnunk.

- Még elintézek valamit, de te aludj, jó éjszakát - adott egy apró csókot és kiment a nappaliba.

Az elmúlt napok történései természetesen nem hagytak nyugodni és rengeteget forgolódtam, sőt szerintem konkrétan 5 percet tudtam csak aludni, így kómásan ébresztgettem Alexet, aki viszont kipattant az ágyból, annyira izgatott volt az utazás miatt. Elkészültünk, megreggeliztünk, vagy bármit is esznek az emberek hajnal 3-kor, aztán kereken négykor beültünk a taxiba, ami egyenesen a reptérre vitt minket.

Utoljára három éve mentünk Lincuval Olaszországba, úgyhogy eléggé kiesett, hogy mennyire fölösleges felhajtás van a terminálon belül. Kezdődött az egész azzal, hogy Alex lazán lecsipogtatta a kapunál a telefonjáról a beszállókártyáját, nekem meg valamiért csak negyedjére vette be a gép a kódot. Hiába volt fél öt, a reptér tele volt, a hosszú sorban már azt hittem elalszok állva, amikor végre elindultunk, eközben a táskámban sikeresen kifolyt a tusfürdő, és persze csak nálam pittyegett be a fémdetektoros kapu, amin Alex még egy csomó ideig röhögött.

- A sarumon bazdmeg, a sarumon volt egy dísz, attól sípolt, hát nem hiszem el... - vergődtem, amitől Alex még jobban nevetett.

- Nyugi, már csak 25 perc és kiirják, hogy melyik kaputól indulunk, addig ne hisztizz - adott puszit a homlokomra.

Én csak keresztbe tettem a karjaimat magam előtt és csendben vártam, hogy megtudjam merre megyünk. Persze próbáltam kitalálni, hogy merre is repülünk majd, de kilenc különböző város is fel volt sorolva ugyanabban az időpontban, amikorra Alex mondta, így nagyot sóhajtva a vállára dőltem és számoltam visszafelé a másodperceket.

- Na, fasza... Késik a gép - csapott a combjára Alex, és azt hittem, hogy ez adja majd a következő jelet, de a még mindig négy úticél villogott a táblán.

Thaiföld biztos nem, el sem tudom képzelni, hogy Alex végigüljön egy olyan hosszú utat; Franciaországot nagyon nyálasnak találja és szerinte az emberek túlértékelik, így az is kiesett a listáról. Maradt Izland, de szerintem augusztus ellenére nincs meg az a minimum 35 fok, amit Alex a nyártól elvár, így, ha a Legyen ön is milliomosban szerepelnék, akkor megjelölném Lisszabont, ahol meleg is van és tűrhető távolságon belül van.

És végül buknám a milliókat, mert Alex a 19-es kapuhoz húzott, ahova hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy Phuket. Leírhatatlanul mérges lettem, amiért nem szólt, hogy ilyen hosszú és drága utat szervezett, de az előző napok miatt nem akartam már több balhét, de biztos, hogy számon kérem még majd ezért. Igazából egész jól jött a több órás repülőút, mert legalább kipihenten szálltunk le a gépről, hajnali egykor. Reptéri transzferrel elvittek minket és még pár embert a hotelbe, ahol megszállunk majd az elkövetkező
12 napban.

- Készen állsz az első nyaralásunkra? - kérdezte Alex, amíg a bőröndünket pakolták ki a csomagtartóból.

- Még soha nem izgultam ennyire, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat ez a két hét - öleltem meg.

- Akkor szerintem cuccoljunk fel és irány a vad éjszakai élet! - kacsintott.