B A B A B Ó | ByeAlex

14. rész

- Biztos hiányoltad már - mondtam és elkezdtem lehúzni az ékszert, amit értetlenkedve figyelt.

- De ezt neked adtam - nézett a tenyerére, amikor belehelyeztem a gyűrűt.

- Igen, büntetésként, amiért nem táncoltunk - kezdtem - De most már teljesítetted - kacsintottam rá, bár ez a kacér, piálós énemtől jött, hiszen józanul nem csináltam volna ezt, még a végén elszállna magától...

Otthagytam a gondolataival, mert Ancsi intett, hogy menjek még egy körre, de ahogy közelítettem a köves padkán, teljesen elvesztve az egyensúlyomat, borultam a nagyobb kövek közé. Erick és Alex voltak az elsők, akik kapcsoltak és a segítségemre siettek, aztán még pár srác lépdelt közelebb, hogy megnézzék mekkora a baj.

- Zsóóó! - szaladt oda visongatva Lincu, bár ne tette volna, mert hangos hisztérikus sírásba kezdett, mikor meglátta mennyire szerencsétlenül estem.

A farmerom a térdemtől a combom közepéig kiszakadt az éles kövek miatt, amik lehorzsoltak rólam minimum 2 kiló bőrt is, így a rakpart ezen része úgy nézett ki, mintha a CSI forgatásán lennénk egy kegyetlen és véres gyilkossággal. Lindust alig tudták csitítani a fiúk, de végül sikerült arrébb vonszolni őt. Lincut igazából a látvány sokkolta, mintsem az, hogy bajom esett, hiszen tudta jól, hogy ennél voltak már ezerszer rosszabb baleseteim is.

A fiúk a megkérdezésem nélkül szövetkeztek és mentőt hívtak, amit csak akkor vettem észre, mikor meghallottam, hogy a pontos címet mondják a telefonba.

- Ugye nem...? Minek? - förmedtem Erickre, aki csak jót akart, de semmi kedvem nem volt egy kis horzsolással bent üldögélni órákig.

- Mert ezzel csak úgy hazasétálnál? - kérdezett vissza Alex gúnyosan, de látszódott rajta, hogy nagyon aggódik, így inkább nem szóltam vissza semmit.

Elég sokára ért ki a messziről hallatszódó szirénás autó, amit Alex szóvá is tett, bár nem értem mit várt; augusztus van, péntek este, még minimum 2632 ugyanilyen részeg balesetet jelentenek be. Hál' Istennek a mentős srácok türelmesek és kedvesek voltak, így csak bocsánatot kértek és már pakoltak is be a kocsiba.

Ahogy megnézték a sebet, megnyugtattak, hogy nem kell bemennünk, gyorsan fertőtlenítették és bekötözték. Felajánlották, hogy hazavisznek, de nem akartam tovább feltartani őket, így csak megköszöntük, hogy kijöttek és segítettek.

A többieket visszaküldtem bulizni én meg messziről figyeltem őket és vártam hátha valaki megunja és beül velem egy taxiba. Sajnos egyre kevesebb esélyt láttam erre, így tehetetlenül dőltem neki a meredek falnak.

- Jól elintézted magad - vetette oda Alex, majd leült mellém.

- A gyűrűd volt... - mutattam a gyűrűsujjára, amire visszatette az ékszerét.

- Micsoda? - nevetett fel. - Kicsit sok volt a pia kislány! - kacagott még hangosabban.

- Nem ittam sokat! Viszont azt biztos tudod, hogy a gyűrűd Roxfortból van! - nevettem el én is magamat.

- Miért is? - nézett rám kérdőn, én meg boldogan elmeséltem neki az elmúlt napok eseményeit, mind azt a jót, ami akkor történt amikor rajtam volt és a gáz pillanatokat is, amikor már nem viseltem a gyűrűt.

- Beszarok! - röhögött hangosan. - De amúgy csak azért hiszem el, mert a szemem láttára törted össze magadat...

- Pont miután levettem a gyűrűdet... - fejeztem be a mondatát.

- Akkor mégis nálad kéne, hogy maradjon... Nem Szofi? - forgatta az ujján a karikát.

- Hmm...

- Na, elgondolkoztál, akkor tessék - adta át megint az ékszert, de tiltakoztam.

- Csak a Szofira hümmögtem - mondtam meglepetten.

- Nem Zsófinak hívnak? - ráncolta a homlokát.

- Jaaa, de. Rutkovszki Zsófia - nyújtottam a kezemet, hogy végre bemutatkozzunk normálisan is, így a második találkozásunkkor.

- Márta Alex - rázta meg a kezemet.

- Legtöbbször a Zsóficát használják - biccentettem a csajok felé, jelezve, hogy ők hívnak így - de kiskoromban voltam rút kiskacsa is a vezetéknevem miatt - bigyesztettem le a számat.

- Az milyen találó... - röhögött fel hangosan a saját poénján, majd alig győzött "csak vicceltem" bocsánatkérésekkel bombázni.