Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

46.

- Lauren! - Hallottam meg a nevem.

Nem kellett semerre sem fordulnom, nem mintha szerettem volna. Ha valaki szólt is, vagy beért előbb-utóbb és mellettem termett vagy addig loholt utánam, amíg meg nem álltam valahol. Csak hümmögtem egyet, ahogy Monro mellém lépett, hogy éreztessem vele, hogy figyelek, mondhatja, amit szeretne.

- Lattam Dracot reggel a közös helyiségben - Közölte.

- Én is szoktam - Vontam fel a szemöldököm érdektelenül. - Elkerülhetetlen, ha már mindannyian ugyanabba a házba tartozunk, nemde?

- Nagyon vicces - Forgatta meg a szemeit. - Úgy értem, pólóban láttam, mielőtt felvette volna a talárját.

- Hideg van ehhez, majd megfázik pulcsi nélkül - Mormogtam kelletlenül.

- Lauren, te egy igazi áldás vagy a varázslóvilágnak - Fújtatott Monro.  - A lényeg, amit el akartam mondani, csak mindig beleszólsz, hogy láttam a karját. Ugyanolyan sebhelyetek van. 

- Igen - Biccentettem és idegesen, élesen fordultam be a sarkon a következő folyosóra. 

Monro alig bírta tartani velem a tempót, így egy kicsit szaporázott léptekkel kocogott mellém megint és csettintett egyet a nyelvével nemtetszőn. Mit mondhattam volna, nekem is egyre kevésbé kezdett szimpatikus lenni a helyzet. Úgy értem, kezdetben nagyon is utáltam az egész Malfoy családot, amiért Draco mellé kényszerítettek, ráadásul ilyen drasztikus lépéseket tettek az ügy érdekében, mint ez a varázslat, ami egy élete át megbélyegezhette volna a kapcsolatunkat és a magánéletünket, választást sem hagyva nekünk. Meg akartam ölni Lucius Malfoyt, keresztbe akartam tenni az egész családnak, ahogy csak tudtam, de egy idő után rá kellett jöjjek, hogy Draconak igaza volt, muszáj volt beletörődnöm a sorsomba. Gyenge voltam ahhoz, hogy egyedül meg tudjak birkózni a Malfoy családdal,  nem volt elég tudásom és erőm ehhez. Aztán telt az idő és lassan megismertem Draco rigolyáit és miértjeit. Még mindig nem mondhattam volna, hogy ismerem, mint embert, hiszen semmit nem tudtam róla, de annyit igen, hogy az esetek nagy részében neki sem volt választása. Meg kellett felelnie az apja beteges elvárásainak és magasra kellett ugrania mindig, hogy elérje a szintet, amit felállított neki. Az egész élete a küzdésről, beletörődésről és választások nélküliségről szólt. Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy szánalomból, de nem éreztem, hogy annyira rossz lenne a társasága. Megfogta a kezem a bálom és amikor kishíján kinyírtuk egymást a sötét varázslatok kivédése órán is, ilyenkor pedig úgy éreztem, nem vagyunk nagyon különbözők. A sebhelyek és az átok összehoztak minket, ha akaratosan és erőszakkal is, akkor is közelebb juttatak minket egymáshoz. Aztán Draco közölte, hogy a legtöbb idejét azzal tölti, hogy megtudja, hogy távolítsa el rólunk a varázslat hatását és végre így távol tudjon maradni tőlem. Ez meglepően megtört bennem valamit, holott sosem gondoltam volna, hogy gyűlöleten kívül bármit is érzek a srác iránt. Most már a szánalom, az utálat és a megvetés erős keveréke zajongott bennem, semmi más. Azóta, akárhányszor fáj a sebhely, hogy emlékeztessen, nem lehetünk sem távol, sem haragban, idegesen küzdök ellene és gondolok Draco arcára, de sosem csillapodik a bizsergés.
Monro megragadta a karom és megálljra kényszerített. Sóhajtottam és egy apró mosollyal megálltam vele szemben. Kérés nélkül felhúztam a talárom ujját, hogy megmutassam a bal kezemen lévő, villámcsapás szerűen szétágazott heget. 

- Agrum Infectio - Mondtam a varázslat nevét halkan, ámde közönyösen és jegesen. - A varázslat eléri, hogy bármilyen kérést teljesítsen az, akire sújtották. Lucius Malfoy nagylelkű kívánsága az volt, hogy Draco és én maradjunk együtt, amint látod, kevesebb sikerrel. - Arcomon egy gúnyos mosoly suhant át, mielőtt visszavettem volna a dühös arcomat. - A sebhely figyelmeztet, ha távol vagyunk, összevesztünk vagy bántjuk egymást. Kurvára fáj. De le lehet küzdeni, ha egymásra gondolunk vagy egymáshoz érünk. Egy életre egymás mellé tett volna minket, ha Draco nem akkora seggfej, amekkora ténylegesen. Szóval ennyi a mese. 

Kihúztam a kezem Monro lagymatag szorításából és ránéztem az ijedt és zavart arcára, ahogyan megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Lehúztam a pulóverem ujját, hogy elrejtsem a heget és felvontam a szemöldököm.

- Mi történt köztetek? - Kérdezte halkan a barátnőm.

Nyeltem egy nagyot és oldalra néztem, ahogy elegem lett a vizslató, vádló tekintetéből. 

- Draconak hála semmi - Motyogtam. - Szerencsére.