Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

63.

*Draco POV*

Már megint itt vagyunk. Elmondtam Laurennek, hogy nincs köze a családi ügyeimhez, nincs beleszólása a dolgaimba és attól függetlenül, hogy egy párt alkottunk, nem hiheti, hogy mindenbe beavatom és a részese lehet mindennek. Ennek ellenére megint eljátszottuk azt, hogy megkérdezte, mi a bajom, miért nem mosolygok vagy miért nem szólok hozzá. Megvan a saját okom rá, ezt pedig ő is nagyon jól tudja és reméltem, hogy van annyira okos és megérti az első alkalommal. 
Zsebre dugtam a kezeimet és felvont szemöldökkel lenéztem az előttem ácsorgó lányra. Hosszú, sötét haja egy kicsit kócosan lógott a háta mögé, barna szemei pedig kérdőn, aggódóan és dorgálóan csillogtak vissza rám. Tartottam a szemkontaktust és igyekeztem nem megtörni, pedig néha szerettem volna. Néha úgy éreztem, hogy szeretnék egyedül lenni, Lauren nélkül, hogy megkíméljem magam ezektől a beszélgetésektől, az aggodalomtól és a számonkérésektől. Nem volt energiám néha beszélgetni sem, nem akartam senkit magam mellett tudni, nem akartam plusz egy tényezőt az életembe, aki veszélyeztethet vagy akit én veszélyeztethetek.

- Estére itt vagyok - Közöltem vele nyugodt hangon, de belül lángoltam.

- Családi ügy? - Biccentette félre a fejét egy kicsit, amivel a tekintete még áthatóbb lett.

- Mondhatjuk - Vontam vállam lezserül.

Lauren felnevetett halkan és megingatta a fejét. Oldalra pillantott, ezzel a mozdulattal pedig jól láthatóan mutatta a nemtetszését a válaszom iránt. Nem feleltem, nem reagáltam semmit, mert nem tudtam. Nem akartam és nem is tudtam volna elmondani neki, miért megyek el és miért nem mondtam el neki az okát. Mindenre megvolt a saját okom, miértem és célom, semmit nem tettem meggondolatlanul vagy rizikósan. Nem hiába csináltam ezt, hiszen nekem sem volt kedvemre minden alaklommal a vádló tekintet és a csalódott arc, amit Laurentől kaptam cserébe, de nem tudtam mást tenni. 
Lauren csak sóhajtott egy nagyot és megnyalta a száját, aztán csak aprókat bólogatott, ahogy úgy tűnt, elfogadta a válaszomat és hogy dolgom van. 

- Csak vigyázz magadra, oké? - Mormogta kettőnk közé.

Egy pillanat alatt engedett ki minden izom az arcomban és a karjaimban, amiket eddig észre sem vettem, hogy feszítettem. Kényelmesen ernyedt el a karom a testem mellett, az arcom meg egy csodálkozó pillantással lepte meg az előttem állót, valamint egy halvány mosollyal. Nem számítottam ilyesfajta válaszra, inkább kiabálásra, jelenetre a klubhelyiségben vagy szakításra. 

- Tudok vigyázni magamra - Feleltem kemény hangon, hiszen nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. 

Hiába álltunk távol mindenkitől és hiába halkítottuk le  a hangunkat annyira, amennyire tudtuk, sosem szerettem kockáztatni. Nem akartam, hogy akár Lauren miatt boruljon az évek alatt felépített kőváram, ami megvédett mindentől és mindenkitől. Így is elég nagy rizikót vállaltam azzal, hogy Lauren előtt szétvertem a falat és belépést biztosítottam neki magamhoz. 

- Tudom - Forgatta meg a szemét. - De mivel gőzöm sincs, hogy hova mész és mit csinálsz kikkel, ezért nem mondhatom, hogy kellemes napot! - Ajándékozott meg egy gúnyos mosollyal. - Az arcodból ítélve nem teapartira igyekszel.

- Én örülnék a legjobban - Motyogtam egy grimasszal. 

Álltunk egymás előtt és csendben néztük a másikat. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam beavatni, nem akartam, hogy bármiről tudjon, nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam és nem akartam őt belerángatni ebbe a világba. Elég volt az is neki, amit apám művelt vele, nem szerettem volna, ha tovább szenved miattam, csak azért, mert mellettem van. Így is eleget tűrt már, ezért igyekeztem minél kedvesebben belátást engedni számára az igazi énemhez, de sajnos nem mindig ment. Ezt neki is elmondtam és meg kellett értenie, hogy érte sem leszek simogatható kezesbárány, sem pedig hős szerelmes.
Mély levegőt vettem és megforgattam a szemeimet. Kivettem a kezemet a zsebemből és Lauren válla köré akasztottam, amivel közelebb húztam magamhoz. A lány azonnal odalépett elém és a fekete zakóm alá benyúlva megszorongatta a derekamat. Államat a feje tetejére támasztottam és bambultam magam elé, amíg azon gondolkodtam, mit is tehetnék, de sajnos erre csak egyetlen válasz volt: semmit. Élveztem a pillanatot, meglepően szerettem a lány közelségét, öleléseit és csókjait. Sose gondoltam volna, hogy valaha azon fogok agyalni, mikor lesz vége az óráknak, mikor végzek a családi ügyekkel és mikor lehetek végre Lauren mellett, hogy kapjak ezekből. Megijesztett és éppen ezért toltam el magamtól néha, hogy figyelmeztetni tudjam magam arra, hogy a szerelem veszélyes lehet mindkettőnkre nézve. Nem engedhettem meg magamnak, hogy túlzott érzelmekbe bonyolódjak, esetleg függjek tőle. 

- Sietek vissza - Motyogtam és elvettem az állam a fejéről, hogy le tudjak nézni rá.

Lauren elvette a fejét a mellkasomról és csak remélni tudtam, hogy nem hallgatta a kétségbeesett szívverésemet. Ujjaimmal apró mozdulatokat téve elsöpörtem a haját a homlokából és az arcáról, ami lehullott az ölelése közben. Értetlenül, de kellemes érzéssel néztem, ahogy erre a semmitmondó érintésemre és lehunyta a szemét vagy egy apró mosolyt villantott fel rám. Nem értettem a reakcióját, amíg az ujjai lassan el nem kezdték simogatni a derekamat és a hátamat az ingemen keresztül. Én is mély levegőt vettem és eleresztettem egy apró mosolyt felé.

- Megvárjalak? - Kérdezte.

Megingattam a fejem és lehajoltam hozzá. Lauren előzékenyen felfelé fordította a fejét, hogy minél előbb megkapjuk a csókot, ami gyors volt, de mivel egyikünk sem volt nagyon romantikus és folyamatosan egymás szájában lógó típus, ezért elég ritkán történt meg és ezeket a kevés alkalmakat élveztük mindig.

- Nem tudom, mikor végzek - Feleltem, szinte még a szájára és engedve a kísértésnek még egy halvány csókot hagytam az ajkain. - Ha gyors leszek, küldök egy replevelet a szobádba.

- Oké - Sóhajtott Lauren és összepréselte a száját, aztán egy gyors mosolyt dobott felém.