Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

62.

Felvontam a szemöldököm, amikor besétáltam a közös helyiségbe. Draco és két haverja a kanapén ültek, halkan beszélgettek, közben pedig egy alsóbb éves a fotelban ülve bámulta őket, egy másik a karfán csücsülve figyelt, kettő pedig a szőnyegen ülve pillantgatott a trió felé. Nyeltem egyet és sóhajtottam, ahogy kikívánkozott egy csúnya mondat, de visszanyeltem. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy kontrollálom Dracot, hogy ennyire feltűnően a magaménak tudom és nem akartam, hogy baj legyen belőle. Inkább csak odaléptem a kanapé mögé, Draco pedig végig követte a mozgásomat. Megállt a tekintete, amikor én is megálltam egy pillanatra, hogy kigomboljam a taláromat és ledobjam a kanapé szélére. Aztán tovább követett a jeges kék szemeivel, ahogy mögé léptem. Hátra döntötte a fejét és habár semleges arccal nézett rám, a szemei kedvesen csillogva mutatták az örömüket az ottlétemre. Tudtam, hogy nem szeret oktalanul mosolyogni és nem fog bájologni nekem. A két kezemet a vállára tettem és igyekeztem nem fölényes pillantásokat vetni a négy alsóbb éves lányra, ami sikítja, hogy "Ő az enyém". Draco csak megfogta a kezemet a vállán és visszaejtette a fejét a tűz, majd a haverjai felé, hogy folytathassák a beszélgetésüket. 
Nem tudtam, miért volt bennem temérdek féltékenység és düh, ha valaki csak ránézett a barátomra, nem tudom, hogy miért akartam felnyársalni mindenkit, aki hosszabb ideig csámcsogott a kinézetén vagy a szavain. Az rendben volt, hogy őrjítő volt a pasi, amit eddig észre sem vettem. Talán elvakított a gyűlölet és a versenyzés, hogy melyikünk a jobb és sosem figyeltem fel arra, milyen helyes is valójában. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert tudtam, hogy nem utasítottam volna vissza, ha egy éjjel a szükség szobájába invitált volna és reggelig nem enged ki onnan, de azt hiszem, hogy a temérdek utálat és ellenszenv ezt teljesen elnyomta. Hiába volt szép a csomagolás, ha a belseje rohadt. Aztán megjelent előttem és egyre többet fedett fel magából, egyre jobban bele engedett látni a lelkébe és a hétköznapjaiba, belevont a kisebb döntéseibe és éreztette velem, hogy nem csak egy vagyok a sok közül. Elég ellentétes érzéseim voltak még így is vele, hiszen hiába volt itt mind ez a szép és kellemes dolog, néha teljesen kirekesztve éreztem magam a kapcsolatunkból. Úgy éreztem, mintha csak egy báb lennék, akit mozgatnak, de nem tudja a miérteket. Olyan volt, mintha kívülállóként szemlélném néha az egész, közös együttlétet vele, mert volt, amikor elutasító, jeges és közönyös volt. Rosszul éreztem magam, amikor nem árult el dolgokat, amikor nem avatott be a titkaiba, amikor nem tudtam, hova tűnik el vagy amikor idegesen, közömbösen beszélt hozzám és egy fikarcnyi szikráját sem láttam a szeretetétek. Azt is tudatosítanom kellett magamban, hogy Draco nem adta könnyen a szeretetét és én sem lehettem biztos abban, hogy irántam többet érez, mint egy nagyobb fellángolás vagy kedvelés. Valamint el kellett fogadnom, hogy mindig lesz olyan dolog, amiről nem fogok hallani, nem fogom látni és nem fogok tudni róla és ezt ő ki is jelentette a kapcsolatunk elején. El is fogadtam, de akkor még nem tudtam, hogy ennyire tudni akarok majd mindenről. Tudtam, hogy a családjával van, hogy valószínűleg nem olyan tetteket hajt végre, amiket akár az iskola is eltűrne, de mégis mindig bennem volt a feszítő, kellemetlen érzés, hogy tudatlan vagyok, nem tartozom hozzá ennyire és nem bízik bennem ennyire. Tudtam, hogy én sem akarnám hallani a részleteket valószínűleg, mégis tudni akartam minden mozzanatáról. 
Nehéz volt úgy viselkedni, mintha én lennék az egyetlen Draco mellett, aki mindenki felett áll és előrébb sétálhatok vele, mint akinek joga van fennköltnek lenni és kihúzott háttal járni. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy nem tudok semmivel sem többet, mint a földön ülő alsóbb évesek, akik csak ácsingóznak a férfi után. A nevén kívül semmit nem tudnak, forgatókönyveket gyártanak a fejükben kettejükről, eltervezik a jövőjüket, de nem tudják, mivel állnak szemben. Én sem. Azon kívül, hogy elég sokat beszélgettünk már Dracoval és viszonylag sokat tudok róla, mégsem ismerem. Nem merem azt mondani, hogy ismerem, ez pedig megőrjít, megfélemlít és néha kihoz a sodromból.