Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

92.

Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam. Igyekeztem kontrollálni az ujjaim akaratlan remegését, miközben szerettem volna megkötni a nyakkendőmet. A mai volt az utolsó nap, amit átlagos diákként tölthettem el, egy normális barátnőként és barátként. Az utolsó tanórák, ahol gondtalanul élvezhettem a csínytevéseket és aggódhattam a jövőmért. Egyrészt a vizsgák is a nyakunkon voltak és alig volt hátra pár nap a végleges befejezésig, hogy kikerüljünk a nagybetűs életbe és a magunk urai lehessünk. Mindenkit izgalommal töltött el a dolog, hiszen végre kikerülhettünk az iskola falai közül. Már csak pár nap választott el minket attól, hogy búcsút inthessünk a szigorú szabályoknak és a saját magunk urai lehessünk, hogy végre azt csináljuk, amihez a legjobban értünk és pénzt kereshessünk vele, hogy végre elhagyhassuk a tanórákat és az idős varázslókat. Csak pár nap volt még a közös zuhanyzók használatából, a magánszféra fogalmának semmibe vételéből. Csak egy kicsit kellett kibírni a pároknak is, hogy végre ne kelljen bujkálniuk és zugokat keresniük a szerelmük kiteljesítéséhez, félni, hogy rajta kapják őket. Csak pár szenvedés maradt azokból a tanórákból, amik senkit nem érdekeltek, hogy végre kiteljesedhessen mindenki és az általa legkedveltebb mesterséggel foglalatoskodhasson. 

- Kész vagy már? - Sóhajtott Monro, amikor már vagy negyedjére jött vissza a közös szobánkba, hogy megnézze, mi tart már eddig. 

- Igen - Biccentettem és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

Nem engedhettem, hogy lássa a fájdalmamat és a félelmet az arcomon és a mozdulataimon. Nem akartam megrémiszteni és ami még fontosabb, nem akartam a tudtára adni sem a történteket. Elég volt neki annyit tudnia, mint mindenki másnak, hogy Draco Malfoy a barátom volt, a családja pedig a gondomat viselte, miután a saját családom kitagadott. Azonban senki nem tudta az igazságot a Malfoy családról. Senki nem látta a sötétség erejét a színfalak mögött, a gyötrelmes engedelmességet a sötétség iránt, a tehetetlen bánkódást és a néma harcot az engedelmességgel szemben, amit megkívánt.
Én sem láttam. Aztán végre megtapasztaltam. Megértettem Draco minden aggályát, minden félelmét és visszakozását eziránt. Megértette, miért akart távol tartani ettől, megértettem, hogy miért lökött el magától még időben. Azzal azonban nem számolt, hogy szerelmes lesz, ahogy én sem. Most már nem volt választásunk, bolond módon visszaugrottam a sűrű, átláthatatlan ködbe, amiből Draco ügyesen kivezetett, hogy megóvjon.
De érte tettem. Értünk. 

- Merlin szakállára, gyere már! - Monro megragadta a karomat és egy erősebb rántással megindított kifelé a szobából. 

Összeszorítottam a fogaimat és bent tartottam a levegőt, ahogy az ujjai alatt a maró érzés szétáramlott a csontjaimban. Inkább nem lélegeztem ki, nehogy mormogva, elfojtva jöjjön ki az oxigén, elárulva ezzel a kötelékemet. Monro lazított a szorításán, végül elengedte az alkaromat. Lehunytam a szemem és megfeszítettem az izmaimat, hogy enyhíteni próbáljak a bal felembe érkező fájdalmon. Lebattyogtunk a lépcsőn a közös hallba, ahol már egy jó pár mardekáros diák összegyűlt. Szemem azonnal megtalálta Draco jeges kék tekintetét. Az ő íriszeiben is ott csillogott a fájdalom és a tettetés minden szikrája, akárcsak az enyémben. Hosszú ujjú inget viselt ő is, habár már jócskán nyárias volt az idő. A szemnek azonban nem való dolgokat rejtett az anyag, amit tudtam, hogy számára fájdalmasabb volt valamivel, mint nekem.

Elé léptem, ő pedig azonnal a nyakkendőmhöz nyúlt és igazított rajta egy kicsit. Halványan elmosolyodtam és az ujjaimat finoman a meleg bőrére tettem, vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

- Ne erőltesd magad! - Suttogtam a mellkasába.

- Te jól vagy? - Kérdezte törődően, meglepően gyengéd tónussal.

Én csak biccentettem egyet és igyekeztem megértő lenni és eloszlatni a fejéből a kétségeket. Tekintete azonban tudtomra adta, hogy tudja, hogy hazudok. Sóhajtottam egyet és nemlegesen is megráztam a fejem, de a mosolyomat ugyanúgy rávillantottam. 

-Ne aggódj! - Nyugtattam és balommal a jobb keze után nyúltam. - Neked valószínűleg rosszabb.

Draco felemelte a fejét és körbenézett a közös hallban. Ahogy egy eldugottabb, csendes foltot talált a tömegben, azonnal biccentett egyet, én pedig szó nélkül követtem őt. Megnyaltam a számat és igyekeztem úgy átverekedni magam a tömegen, hogy ne érjek hozzá senkihez. A sötétség térnyerése a lehető legrosszabb időben kezdődött, hiszen az iskolai tömegben nehezebb volt elrejteni, mintha csak egy átlagos nap lett volna.  

- Nagyon fáj? - Kérdezte azonnal, ahogy félre vonultunk.

Hangja halk volt és közel hajolt hozzám, hogy még csak a szájáról se tudja senki leolvasni a szavakat, hiszen még így is két lépés távolságon belül voltak az emberek.

- Kibírható - Sóhajtottam és felnéztem rá. - Te hogy viseled? 

- Egész életemben erre készültem - Felelt kemény arccal. - Fáj, de nem lepett meg. 

- Sajnálom - Mély levegőt vettem, az adagot pedig bent tartottam egy pillanatra, mintha csak valami nagy beszédre készülnék, végül csak némán kifújtam, mert nem tudtam, mit is mondhatnék még. 

- Én vagyok a lekötött - Motyogta. - Te pedig hozzám tartozol. Ez természetes, hogy az én kötelékem az erősebb, hiszen érted is felelősséggel tartozom. 

- Ez nem fair - Oldalra pillantottam, aztán le kettőnk közé, ahogy a rossz érzés szétáradt a mellkasomban.

- Ez a sötétség, Lauren - Sóhajtott Draco. - Semmi sem fair ezzel kapcsolatban. De te választottad ezt az utat, emlékezz rá!

Felnéztem rá és szigorú pillantással illettem őt. Draco kék szemei világítottak a sötét pillantásától eltérően.

- Én téged választottalak, Draco - Emlékeztettem a különbségre. - És ha már ezt tettem, szerettem volna, ha nem kell többet szenvedned nálam. 

Draco egy halk nevetést hallatott, aztán megnyalta a száját és egy sokkal finomabb, lágyabb tekintettel ajándékozott meg, mint azelőtt. 

- Lauren, tudom, hogy ez elég tárgyiasítottnak hangzik, de az enyém vagy - Közölte, mire nekem egy pillanat alatt szökött fel az összes vér a mellkasomba és az arcomba. - Hozzám tartozol és a tetteid az én felelősségem is. Nagyobb fájdalom illet, mert ha valamit elbaltázol, akkor az az én hibám is lesz. Kettőnkért felelek, kettőnkért választok, kettőnkért utasítalak és kettőnkért cselekszem.