Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

8.

*Draco POV*

Összeszorítottam a fogaimat és megfeszítettem minden izmomat. Lauren nagyon idegesített és már nagyon közel álltam a robbanás pillanatához. Egyszerűen mindennel felnyomta bennem a pimpát, ahogy beszélt, ahogy hozzám szólt, ahogy lenézően kezelt. Idegesített, hogy nem félt tőlem, habár néha láttam a szemein a megbánást a tetteiért, de utána mindig felvette velem a harcot. Gyűlöltem a makacsságát, de tetszett a kiállása. Pont ezért gyűlöltem ennyire, mert tudtam, hogy lassan magába szippantott az ereje és az önállósága. Néha hallom, ahogy a legjobb barátnőjével rólam beszélnek, akarva-akaratlanul is meghallok egy-egy mondatot, ezeken mindig jókat mosolygok. Ami viszont elkeserítő, hogy néha veszélyesen jól gondolkodott rólam, néha pedig teljesen másként látta a dolgokat. Nem tetszett, amikor egy lelketlen, szívtelen sötét varázslónak titulált, de aztán tett egy megjegyzést, miszerint félreértett vagyok. Ilyenkor mosolyogva megingattam a fejem és elgondolkodtam, hogy vajon Lauren tényleg olyan e, amilyennek én gondolom. Szerettem volna, hiszen évek óta nem volt senkim, akiben teljesen megbízhattam volna, akinek teljesen megmutathattam volna magam. 
Kimerítő volt megfelelni mindenkinek, a családomnak, az elvárásoknak, a tanulmányaimat magas szinten tartani, közben pedig nem felrobbanni. Éppen ezért lett volna jó, ha odaölelhetek valakit magamhoz és legalább ennyivel enyhíthettem volna a stresszt, de nem volt olyan alak a kastély falain belül, aki tényleg alkalmas lett volna erre. Mindenki a hírnevemet és a vérvonalamat látta bennem, az apám kapcsolataiban rejlő fényes jövőt és a felkapaszkodás lehetőségét. 

- Nem láttad ma a kezét? - Hallottam a szokásos hangokat a közös helyiség felől.

Megálltam a lépcső tetején és neki dőltem a falnak, ahová a lenti hallból nem lehetett fellátni a masszív, kő korlát miatt. Lenéztem a kezeimre és elhúztam a számat, ahogy megláttam a kézfejemen végig húzódó karcolásnyomokat, amik az ujjaimon végződtek. Nem történt több, int egy kicsit összekaptam apámmal a hovatartozásom végett. Elvárta tőlem a lehetetlent, amit mindig megpróbáltam teljesíteni, néha kevesebb sikerrel, de ez őt nem nyugtatta. Neki mindig a maximum kellett, akkor is, ha még ő is tökéletesen tudta, hogy ez lehetetlen. 

- És? - Sóhajtotta Lauren, már a hangjából ítélve. - Lehetett egy macska is. Tele velük az iskola. Vagy bagoly. Vagy egy varázslény.

- Vagy valami sötét - Felelt a jelek szerint Monro, akivel mindig kibeszéltek. - Ma a kelleténél is morcosabb hangulatban volt.

- Draco mindig morcos - Motyogta halkan Lauren. - Csak akkor láttam mosolyogni, amikor kiröhögött valakit. 

- De isteni mosolya van - Nevetett Monro, mire ténylegesen egy mosolyra húztam a számat. - Képzeld, ma bájitalon feltűrte a pulóvere ujját és láttam a karját. Ó, jézus, hogy menny minden jutott eszembe!

- Nem vagy normális! - Nevetett fel Lauren és nekem is meg kellett ingatnom a fejem a kijelentésére. - Azzal a karral megfojt, ha teheti. És átkot szór rád. 

Oldalra fordítottam a fejem, mert nem szerettem ezt hallani. Tudtam, hogy sok megkérdőjelezhető és rossz dolgot tettem és sosem voltam túl barátságos vagy kedves az emberekkel. Ráadásul apám és a családom hírnevén felbuzdulva volt egy alap megbélyegzésem, amit a kezdetektől nem tudtam lemosni magamról, így inkább bele mentem az előítéletekbe. 

- Vagy a falhoz szorít és addig csókol, amíg meg nem fulladsz - Folytatta Monro, mire majdnem felnevettem. 

- Kegyes halál lenne - Sóhajtott Lauren, aztán felnevetett. - De nyugi, ha rajta múlik, még sokáig lennék életben.

Megnyaltam a számat és előhúztam a pálcám. Lauren, nagyon tévedsz. Ha rajtam múlna, már elsőként használtam volna veled a szükség szobáját. 
Csinos lány volt és tetszett, ahogy a dolgokhoz állt. Nem csak az idilli körítést látta, hanem a függöny mögé is belesett, nem ítélkezett elhamarkodottan és volt benne szufla. Tetszett, ahogy kiállt magáért és az igazáért, felvállalta, hogy kicsoda ő és mit képvisel, ráadásul nekem sem adta meg magát, legalábbis nem nyilvánosan. Sokszor hallottam őt és Monro-t rólam fantáziálni és nem mondom, hogy nem tetszett, amit néha hallottam tőle, de a szememben akkor is tartotta a távolságot. 

- Flavandum Secreto! - Motyogtam az orrom alatt a varázsigét és suhintottam a pálcámmal. 

Néztem, ahogy elkezdett növekedni az aprócska, sárga és vörös virágokból álló fátyol és elégedett mosollyal hallgattam az értetlenség sóhajait a lányoktól. Suhintottam még egyet és a fátyol szétrobbanva, mintegy konfettiként hullott lefelé a plafontól, de elporladt, mielőtt bárki megérinthette volna. 
Eltettem a pálcám és megforgattam a szemeimet, ahogy felvettem a jeges tekintetem és lesétáltam végre a lépcsőn.

- Kinek van titkos hódolója? - Mormogtam játékosan, de rideg hangszínnel. - Csak nem egy újabb zsákba macska, Fillis?

Lauren felnevetett és érdektelen pillantással illetett, aztán csak visszafordult Monro felé, ahogy kisétáltam a szobából. 
Magamban jót szórakoztam és elkönyveltem magamban a csillogó, izgatott szempárt.