Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

6.

Mosolyogva követtem Monrot a boltok között, amikor végre lejutottunk a kis városnegyedbe, hogy ruhákat és édességeket vehessünk. Az egész éves bentlakásos tanév miatt persze nem volt lehetőségünk sem dolgozni, sem pedig pénzt keresni semmilyen módon, így a szüleinktől kapott, csekély jövedelemből kellett folyamatosan gazdálkodnunk. Nem volt probléma, hiszen a zsúfolt iskola időszak nagyon keveset engedett költeni.

- Vegyünk ilyet! - Lelkesedett fel Monro, ahogy meglátta az apró cukorkákat.

Megragadta a csuklómat és odahúzott a polc elé, én pedig csak nevetve megingattam a fejem és karba tettem a kezem mellette. Nem rajongtam ezekért a pattogós cukorkákért, inkább a karamellás ostyát szerettem vagy az ízváltós nyalókát. Nekidőltem a falnak és néztem, ahogy gyermeki lelkesedéssel pakolja a zacskóba az apró, kavics nagyságú cukorkákat, amik kicsiket pattogva szabadultak a lapátból.
A figyelmemet elterelte egy alak, ahogy elhaladt a bolt mellett. Draco sötét kabátja és fekete nadrágja összehangban volt a sötét jellemével, csupán a vakítóan szőke haja és a kék szemei adtak neki egy borzasztóan megtévesztő, angyali kinézetet. Egysíkú arccal bámult maga elé, ahogy követte az apját. Mr. Malfoy hasonlóan legendás alak volt a varázslóvilágban, bizonyítottan a sötét oldalon játszott, és kíméletlenül jeges volt a jelleme. Éppen ezért nem volt kérdés senki számára, hogy a fia is épp erre a pályára lépett. 
Néha annyira szerencsétlennek tűnt, mintha egy áldozat lenne, egy egyszerű kisfiú. Aztán a következő pillanatban a szemembe nézett vagy előhúzta a pálcáját és eltűntek a gyengéd gondolataim vele kapcsolatban. Amíg órákon mások sima lefegyverző bűbájt használtak vagy ártatlan, apró varázslatokat szórtak egymásra, amik megengedettek voltak, Draco már a második évében, nem egyszer küldött az intenzívre diákokat a sötét, erős varázslataival. Ilyenkor mindig visszahőköltem és megkérdőjeleztem a döntéseimet vele kapcsolatban, hogy vajon ténylen jó ötlet e ellenségeskedni vele. Sosem volt közöttünk durvább harc vagy összeszólalkozás, csak gyerekes civódás, de ezek után még egy apró, ártatlan beszólás is halálosnak tűnt.

- Gyere! - Ébresztett fel Monro hangja a srácon való elmélkedésemből. - Itt van az a karamellás izé, amit mindig veszel!

Ellöktem magam a faltól és mosolyogva követtem őt.

- Hol? - Kérdeztem izgatottan és máris összefutott a nyál a számban, ahogy a karamellt éreztem a nyelvemen.

*Draco POV*

Átvettem a fekete dobozt apámtól és szótlanul néztem, ahogy üzletel a régi helyiségben. Untam az egészet. Bal kezembe tettem a dobozt, jobbommal pedig megböktem egy ósdi szobrot. Elmosolyodtam és nevetségesnek találtam a szituációt, hogy ezeket a vackokat is érdekesebbnek találtam, mint amiért jöttünk. Mutatóujjammal végigsimítottam az állványra állított tőr markolatán, mire az apám sétapálcája landolt a kézfejemen. Hirtelen szívtam be a levegőt, hogy ne adjak hangot a fájdalomnak, ahogy a pálca belenyomta a gyűrűmet a csontos ujjaimba. Dühhel, de meghunyászkodva néztem a szemébe, ő pedig csak egy ideges, mégis nyugodtan sötét pillantással illetett.

- Tartsd magadnak a kezeidet, Draco! - Figyelmeztetett.

Nyeltem egyet és sietősen kihúztam az elegáns bot alól a kezem, hogy megint a doboz alá süllyesszem. 

- Igen, apám! - Néztem keményen a szemébe.

Ő visszafordult az üzletpartneréhez, én pedig oldalra fordulva kinéztem a koszos, párás ablakon, ami eltorzította a kinti világ nagyját. Szemeim szűkültek, ahogy az úton megláttam Lauren és Monro alakját. Már szinte kényszeres féltékenységet éreztem a könnyed mivoltukra, ahogy eszegették a süteményeiket és cukorkáikat. Nevettek és beszélgettek, mintha semmi gond nem nyomná a vállukat. Aztán eszembe jutott, hogy nem minden az, aminek látszik. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. 
Szipogtam egyet, ahogy egy utolsó pillantást vetettem a karamellás ostyára, majd visszafordultam apám felé. Szinte éreztem a számban az édességet, amit utoljára gyerekkoromban kaptam az anyámtól.