Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

20.

*Draco POV*

Igyekeztem halkan lépkedni a kihalt folyosón, ahogy szeltem a távolságot a lezárt szárny bejárata felé. A pálcámat magam előtt tartottam, hogy korábban elmormolt bűbáj a leghatásosabb módon működjön és egy halványító pajzzsal lásson el, hogy ha szembe is találtam volna magam valakivel, ne legyen szembetűnő az ottlétem. Mivel már jócskán besötétedett és a kastély vastag falai nem engedtek be túl sok holdfényt, egyszerűen meneteltem ezzel is, hiszen ebben a szürkületben még így is szinte láthatatlanná váltam. Az egyetlen hibája, hogy a hangokat nem nyelte el, így a cipőm kopogása az üres folyosón néha nagyon hangosnak hatott. 

Összeráncoltam a homlokom, ahogy hangokat hallottam, egyre közelebbről, ahogy befordultam a következő sarkon. Felismertem Lauren visszafojtott, haragos hangját és nagyon kíváncsi voltam, kivel akadt összetűzésbe ilyenkor. Kizártam a lehetőségét, hogy éppen egy egy éjszakás afférjával lett volna probléma, hiszen ahogyan a lányt ismertem, azokkal annyit sem foglalkozott, hogy a nevüket megjegyezze néha, nemhogy szót fecséreljen egy-egy kósza érzelemre vagy félreértésre. Ráadásul én hívtam ide és reméltem, hogy van benne annyi önbecsülés, hogy nem szervezett egy gyors együttlétet valakivel, mielőtt én megérkeztem volna. 
Megálltam a saroknál és óvatosan kihajoltam a kőfal mögül, hogy a lehető legjobban lecsökkentsem az esélyét annak, hogy lebukjak. Le kellett nyelnem a levegőmet is és egy pillanatig magamban tartani, amikor megláttam Lauren alakját a falnak támaszkodni, karba tett kezekkel, mérges ábrázattal. Előtte visszafogott fröcsögéssel, fölényes, kihúzott testtartással pedig az apám állt és éppen a pálcájával megbökte a lány mellkasát, hogy magára vonja a figyelmet. Megmarkoltam a kőfalat és aprót léptem előrébb, hogy még mindig a fal és a bűbájom takarásában, de kiláthassak a jelenetre, hiszen nem sejtettem semmi jót ebből a kései találkozásból.

- Csak azért, mert apádat kinevezték a minisztériumban! - Süvített apám hangja a lány arcába. - Gondolom tudod, hogy ezennel majdnem egy pozícióban ül velem, ugye? De még mindig alattam van!

- Nem zsarolhat folyton a szüleimmel, Mr. Malfoy! - Lauren hangja jól hallhatóan az összeszorított fogain keresztül, préselten és nyomottan jött elő. 

Apám halk, gúnyos nevetéssel illette a lányt, majd leeresztette a pálcáját.

- Ha engem nem tisztel, legalább a saját fiát vegye figyelembe! - Folytatta Lauren.

Apámnak nem tetszett a kijelentés, hiszen azonnal visszaszegezte a díszes végű varázsbotját a korábbi helyére és az én hollétemig elhallottam a hatalmas levegővételét. Nyeltem egy nagyot, ahogy egyre jobban összezavart a téma. Vajon miért beszéltek rólam vagy egyáltalán hogy jöttem képbe? És apám már megint próbál rátukmálni szegény lányra zsarolással és kicsinyes hatalommániával?

- Draco is tudni fog róla - Felelte apám nyugodt hanggal. - Sőt, már most ismeri az álláspontomat, miszerint nem igazán szívlelem azt a lányt, aki körül kering.

- Csak azért, mert a szülei nem rendelkeznek legalább három bankfiókkal a Gring...

- Csendet! - Szakította félbe őt az apám. 

Én is összerezzentem és éreztem, hogy a belsőmet elönti a félelem és a düh. Tehetetlen voltam, segíteni akartam, de tudtam, hogy úgyse tudnék és eleget akartam tenni apám kérésének, hogy végre egyszer ne legyek csalódás a szemében. De nem ilyen áron akartam elérni. 

- Ahogy Draco ide ér, erről egy szót sem szólsz! - Fenyegetőzött apám, közben pedig a pálcáját a lány arca elé tartotta. - Segítek, hogy elősegítsd az én utamat!

Lehunytam a szemem és nem akartam látni, ami történik. Hallottam, ahogy apám száját elhagyja a varázsige: Amortium momentum. A bűbáj egyszerű volt és hatásos, még a legkisebb gyerekek is ismerték. Pár percig átlengte az ember agyát, közben mézes-mázos lett tőle és nagyon kedves. Utálatos varázslat volt, de hatásos. 

Hátra lépte párat, ahogy apám elindult felém. Letettem a pálcám, megszüntetve ezzel a halványító bűbájomat. Mély levegőt vettem és lassan megint előre lépkedtem, hogy azt a látszatot keltsem, mintha akkor futottunk volna össze. 
Meglepetésemre, amikor befordultam a sarkon, apám sehol sem volt. Nyilván gondolta, hogy furcsa lehet, ha összefutok vele itt, ebben az időpontban és megkérdőjelezném őt. Megforgattam a szemem és ránéztem Lauren-re. A lány az ablakkal szemben állt, apró mosollyal nézett ki a sötét parkra és úgy tűnt, teljesen elment az esze. Megszorítottam a pálcát a kezemben és összeszorítottam a fogam. 

- Lauren! - Szólítottam meg halkan a lányt.

Ő felé fordult és széles mosollyal köszöntött. Kezeit a háta mögé tette és elegánsan, kihúzottan elém lépett. Nagyot nyeltem és megingattam a fejem.

- Miért hívtál ide? - Kérdezte halkan, negédes hangon. - Tetszik, amikor kettesben vagy velem!

Halkan felkuncogott, én pedig csak hihetetlenségemben nevettem fel. 

- Ja, nekem is jó játék - Sóhajtottam. - Gyere, majd máskor megbeszéljük. Menjünk vissza.

Tettem egy lépést, de megtorpantam, ahogy a lány ujjai az ingem anyagára markoltak a felkaromon. Visszanéztem rá és felvont szemöldökkel kérdőjeleztem meg a cselekedetét. Máskor már rég kitéptem volna magam a szorításból vagy átkot szórtam volna rá, de ennek most semmi értelme nem lett volna. 

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - Kérdezte halkan.

- Nem - Jelentettem ki. - Megyünk! Most!