Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

4.

Felhúztam az orrom, amikor Malfoy szándékosan keresztbe tett nekem. A klubhelyiség közös halljában voltunk és éppen egy pár játékkal próbáltuk meg elütni az időt, amíg takarodó nem lett. Amikor időre kellett volna csinálnom valamit, Draco szándékosan megzavart, belebeszélt, elvonta a figyelmemet vagy éppen egy egyszerű varázsigét használva felgyorsította a másodperceket a mérőórán. Amikor valamit értenem vagy hallanom kellett volna, Draco mindig beleköhögött, elejtett valamit, kiáltott vagy zörgött valamivel, hogy véletlenül se tudjak nyerni. Idegesítő volt és zavaró, felnyomta bennem a pumpát és éreztem, hogy akármelyik perben előhúzhatom a pálcám, a torkának szegezhetem és egy sokat gyakorolt varázsigével rontást hozhatok rá, átváltoztathatom egy apró hernyóvá vagy a magasba repíthetem, hogy fájdalmasan essen a földre. Aztán telt az idő és már annyira nevetséges és gyerekes volt a dolog, hogy már mind a ketten nevettünk. Amikor rám került a sor, Draco felé pillantottam, aki már visszafogott vigyorral készült, akármit is csináljon legközelebb.

- Oké – Emeltem meg megadóan mind a két kezem. – Én feladtam.

- Ne már, Lauren! – Nevetett Monro, a legjobb barátom.

- Őt okold – Biccentettem a röhögő Malfoy felé.

- Gyerekes – Forgatta meg a szemét és egy szelíd mosollyá szelídült a nevetése. – Szexelnetek kéne.

- Vannak határaim! – Emeltem az égbe a szemöldökeimet. – És Malfoy kívül esik.

- Csak várd meg, amíg a falhoz szorít – Sóhajtott és elnevette magát.

Eltátottam a számat és meglengettem a legjobb barátnőm felé a mutatóujjamat. Monro röhögve megingatta a fejét és hevesen rázta a kezét közben.

- Ne, ne, ne! – Sorjázta a tiltakozásokat. – Ne gondolj rosszra!

- Ti lefeküdtetek? – Röhögtem és a szám elé emeltem a kezem.

Oldalra néztem, hogy Malfoy szemébe tudjak nevetni, hiszen mindig ő cukkol engem azzal, hogy mennyit szexelek kapcsolat nélkül, de sajnos a széke már üres volt.

- Jézus! – Vetette hátra a fejét a lány, ahogy jóízűen nevetett. – Nem, dehogy is!

- Esküdj meg! – Néztem vissza rá.

- Esküszöm! – Rajzolt egy keresztet a szíve fölé, aztán letörölgette az arcáról a nevetéstől kifolyt könnyét. – Csak fantáziálgatok.

- Beteg vagy – Ingattam meg a fejem.

- Te mondod?

- De pont vele? – Vontam fel a szemöldököm.

- Most mondd, hogy nem feküdnél alá, ha lehetőséged adódna rá!

Kinyitottam a számat, aztán csak a plafonra szegeztem a tekintetem és elhúztam a számat. Halkan hümmögtem egyet és megvontam a vállam. Monro nevetve vállon boxolt és újból felnevettünk. Igaza volt, ha lehetőségem adódna rá, egy gyors ágytorna beleférne. Habár nem tudtam volna elképzelni Draco-t. Egyszerre taszított a tenyérbe mászó, nyápic viselkedése és vonzott a titokzatos, sötét aurája. Kimondhatatlanul idegesítőnek és gyerekesnek találtam, de amikor csendben elmélkedett, férfias volt. Utáltam a felkapaszkodó, öntelt fejét és modorát, de többet akartam tudni, mi volt a fejében, amikor komor és titokzatos volt, hol volt, amikor hirtelen eltűnt, mi történt vele, amikor elviharzott valahonnan... Egy olyan rejtvény volt, amit meg akartam fejteni, de nem szerettem volna a megoldásokon gondolkozni. Egy vicc, aminek vártam a poénját, de megállítottam volna előtte a mesélőt. Ellentmondásos, utálatos volt az iránta érzett összes dolog, ami bennem kavargott.