Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

87.

*Draco POV*

Utáltam, hogy belesétált ebbe az egészbe Lauren, holott ettől az egytől tiltottam. Mégis hálás voltam neki. Számomra felfoghatatlan volt az az elkötelezettség, amivel rendelkezett, az a bátorság, amivel szembe nézett a feladatokkal. Azt, hogy miattam tette ezt az egészet a mai napig képtelen voltam elhinni és elfogadni. Melegséggel töltött el és természetesen boldog voltam tőle, mégis bűntudatot keltett bennem, hogy miattam lesz sanyarú élete. 

- Jól vagy? - Kérdezte Lauren, hangja pedig felébresztett a bambulásomból.

Pislogtam párat és tovább bámultam az elém táruló díszes oszlopokat, miközben a belső kertben ülve élveztem a csendet és a kis nyugalmat az órák között. Nem fordultam a lány felé, csak bólintottam egyet. A háború és a béke tökéletesen megfért bennem, szinte harc nélkül éreztem mind a kettőt egyszerre.

- Persze - Feleltem. - Nem órán kéne lenned?

- Ahogy neked is - Felelt és sóhajtott egyet. 

- Nem kéne lógnod - Mormogtam kelletlenül és egyre jobban éreztem, hogy a lány hasonul hozzám és a jövőjéhez, ami nem minden esetben tetszett.

- Mondod ezt te, aki éppen lógsz - Felelt és bár nem néztem rá, hallottam a mosolygós tónusát. - Történt valami?

Nyeltem egyet és elgondolkoztam. Folyamatosan történik valami, a legtöbbször pedig nem tetszik nekem. Felállhatnék és elviharozhatnék onnan. Közölhetném vele, hogy nem az ő dolga és leléphetnék, aztán csak elfelejthetnénk az egészet. Hazudhatnék neki és elhitethetném vele, hogy erős vagyok és minden rendben. 

- Csak fáradt vagyok - Feleltem és lenéztem a lábára, aztán a kezemet a combjára csúsztattam. - Elég sokat gondolkodtam mostanában.

Tudtam, hogy tudnia kell, vagy ha nem is muszáj, én akarom. Sokkal egyszerűbb volt most már, hogy volt, akivel megoszthattam a terhemet, aki tudta, mi folyik az éjszaka, a délutánok és a hétvégék leple alatt, aki megértette a nyomorúságom és a szenvedésem saját magammal. Örültem, hogy ez a valaki Lauren volt, még akkor is, ha gyűlöltem azért, amit tett.

- Tudok segíteni? - Kérdezte halkan és kezét az enyémre csúsztatta. 

Halkan felnevettem és felvittem a tekintetem a szemébe. A barna íriszek melegen, kedvesen pislogtam rám, mintha egy aggódó anyuka pillantása lett volna. Néztem a lágy vonásait, mégis olyan szigorú és akaratos volt minden porcikája. Megfordítottam a kezem a combján, hogy a tenyerembe vehessem a kezét. Lauren halványan elmosolyodott és egy apró biccentéssel nyugtázta a jóleső érintést.

- Vissza tudsz lépni a sötétségtől, hogy ne kelljen miattad aggódnom? - Kérdeztem, előre tudva a választ.

- Nem - Felelte ugyanazzal a halvány mosollyal.

- Akkor nem, nem tudsz segíteni - Sóhajtottam.

- Miért olyan fontos ez neked? - Ingatta meg a fejét. - Miért nem lépsz vissza te is, ha annyira félsz ettől?

- Nem félek - Feleltem túl gyorsan, magamat is megingatva a hitelességben. - Én miattad aggódom, magamat leszarom, Lauren. Én ha akarnék se tudnék visszalépni.

- Miért nem? - Kérdezett vissza és ujjai apró, lassú vonalakat húztam az összekulcsolt kezünkre.

- Mert a szüleim is a sötétségbe tartoznak - Feleltem egyszerűen, igyekezve nem felkapni a vizet, ahogy korábban tettem volna. - Én vérkötelezett vagyok. Csak akkor tudnék hátat fordítani neki ha kitagadnának vagy ha meghalnék.

- Biztos van kiút - Ingatta meg a fejét.

- Nincs - Vágtam rá határozottan. - Hidd el, hogy átrágtam minden lehetőséget már tizennégy éves koromig.

- Hogy fogtad fel ilyen fiatalon, hogy mivel játszol? - Tette fel a kérdést sóhajtva, a hangsúlya pedig elárulta, hogy nem is igazán várt választ rá, hiszen tudta.

- Kicsiként elég menőnek gondoltam - Húztam el a számat, mire Lauren felnevetett. - Tudod, hatalom, erő, különlegesség, egy titok - Soroltam és vállat vontam. - Aztán amikor apám elkezdte elmarni mellőlem az összes barátomat és elmagyarázta, hogy miért, akkor kezdett el tudatosulni bennem az egész.

- Hány éves voltál?

Vállat vontam, hiszen nem tudtam volna megmondani, mikor fordult át bennem ez az egész. Lassú, emésztő folyamat volt, nem pedig egy határozott választóvonal egyik napról a másikra.

- Soha nem akartam magam mellé senkit - Mondtam és felé fordultam megint. - Ha ez az életem, elég, ha én szenvedek. Nem kellenek barátok, nem akartam szerelmes lenni, nem akartam soha megházasodni és végképp nem akartam soha gyereket. Tudtam, hogy ha megházasodok, a feleségemnek is esküt kell majd tennie a sötétségnek és ezáltal a gyerekünk is vérkötelezett lesz - Megingattam a fejem és elkomorult az ábrázatom. - Nem.

Lauren közelebb csúszott és elengedte a kezem, hogy egy ölelésbe tudjon vonni. Vettem egy mély levegőt és lassan a nyakába fújtam a nagy adag levegőt, ahogy én is magamhoz szorítottam, amennyire az ülő helyzetünk engedte. Megnyugtatott és elnyomta a bennem zajló vívódást és a haragot. Elcsendesítette  a háborgást és a zakatoló gondolataimat.

- Nem akarom, hogy ebbe belefolyj még jobban - Suttogtam a nyakába.

- Nem foglak egyedül hagyni a szarban, Draco - Felelte. - Fogadd el, hogy melletted vagyok.

- Muszáj volt ekkora baromságot csinálnod? - Kérdeztem és lehunytam a szemem, aztán belebújtam a nyakába.

- Nem én lettem volna - Nevetett fel halkan, ami belőlem is előcsalt egy mosolyt.